Ma nem mindig könnyű a világba nézni, s ha ki is tekintünk, meglátni a napfényt. Helyi és globális léptékű, sokasodó problémák, nehézségek, konfliktusok… Tudjuk-e mindeközben azt is látni, ahol a fény ragyog? Tudjuk-e azt is látni és arra figyelni, ahol a nehézségek mellett csendben, sok-sok munkával, nap mint nap, emberek, közösségek egymásért és a világért tesznek, a világban való létünk jobbá tételén munkálkodnak?

Ehhez kapcsolódóan Takács-Sánta András frissen megjelent Világeleje - A jó élet keresése az ökológiai válság korában című könyvének egy gondolatát szeretném idézni:

„Talán létezik valamiféle magasabb erő, amelyik nem fogja hagyni, hogy a reménytelenség uralkodjon el egy olyan korban, amikor mindennél nagyobb szükségünk volna a (cselekvő) reményre. Az én emberi erőm csak egy kicsit képes hozzájárulni ehhez – de azt a keveset hosszú évek óta igyekszem hozzátenni.”

Azt gondolom – és tapasztalom -, hogy a maga tökéletlenségével és kihívásaival együtt, a Waldorf-mozgalomban munkálkodó emberek, közösségek is mind-mind ilyen kis cselekvő reményforrások. Csendben, alulról építkezve, egy emberarcúbb, fenntarthatóbb világ létrehozásán munkálkodnak. Egy olyan világért dolgoznak, ahol a gondolkodásban, szellemben szabadabbak vagyunk, ahol az egymáshoz, embertársainkhoz való viszonyulásunk egyenrangúbb és figyelmesebb, és ahol a gazdasági terület szolidárisabb, testvériesebb. Ahol jobban bánunk egymással és a környezetünkben élőkkel, beleértve a nem emberi világot, a természeti környezetet is.

Sokan dolgoznak ezért, természetesen nem csak a Waldorf-mozgalmon belül. Mi azonban ezt ismerjük közelről, belülről, ebben nőttünk fel, így ennek értékeit tudjuk megmutatni, képviselni, közvetíteni, és erősíteni egymásban. Bízunk benne, hogy sikerül folyóiratunk hasábjain mindebből minél többet átadni, bemutatni.

Köszöntünk hát A világba nézek én – Waldorf Alumni folyóirat (korábbi nevén Országos Waldorf Alumni és Diákújság) harmadik lapszámának oldalán! Kiadványunk szerzői jelenlegi és volt Waldorf-diákok, munkánkat vendégszerzők írásai színesítik.

Köszönjük a nagy érdeklődést és a visszajelzéseket, amelyeket az első két szám megjelenése után kaptunk. Ez utóbbiakat igyekeztünk figyelembe venni, ugyanakkor anyagi forrásaink és önkéntes kapacitásaink korlátozzák a megvalósítás lehetőségeit.

Elsőként szeretnénk néhány szót a megjelenés új formájáról szólni. Először egy látványos, online lapozható formával jelentünk meg, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Később PDF-formában is elérhetővé tettük, illetve a második lapszám már csak ebben a formában jelent meg, ám a tördelés rengeteg időt és energiát vett igénybe, és nyilvánvalóan ennek a formának is megvoltak a maga korlátai. Reményeink szerint most sikerült kialakítanunk egy véglegesnek mondható megjelenési formát, könnyebben kereshető és megosztható, ugyanakkor – reményeink szerint – jól olvasható cikkekkel, írásokkal. Hamarosan az első és második lapszámunk is elérhető lesz a megújult honlapunkon!

Persze az új megjelenés is hozott magával új kihívásokat: több íráshoz a fotók még a PDF-verziónak megfelelően, álló képként készültek, amelyeket most nem tudunk felhasználni a weboldalas verzióhoz. A megjelenésnek ez a formája már egy régi tervünk volt, ám bizonytalan volt, hogy mikorra sikerül eljutni a megvalósításig, ezért ez most így sikerült.

Azzal kapcsolatban több visszajelzés is érkezett, hogy igen hosszú egy-egy lapszám, egyszerre lehetetlennek tűnik elolvasni. Nem lehetne rendszeresebben, rövidebb terjedelemben megjelenni? Célunk és koncepciónk, hogy hasonlóan, mint egy könyvnél, például egy novellagyűjteménynél, időtől, hangulattól, érdeklődéstől függően lapozza fel az olvasó, és olvassa el azt az írást, amelyik éppen megszólítja. A gondosan összeválogatott témákat külön-külön is ajánljuk olvasásra, ugyanakkor a teljesebb képért érdemes idővel a többségét elolvasni, hiszen más hatása van egyben, mintha csak egy-egy témába kóstolnánk bele. Ezek bár különálló, egymástól független cikkeknek tűnnek, mégis okkal kerültek egy lapszámba. Célunk továbbá „nem romlandó” témákat, cikkeket választani, amelyeket a megjelenést követően is bármikor érdemes lehet „fellapozni”. A ritkább megjelenés másik oka, hogy egy időtállónak szánt kiadvány elkészítése hosszadalmas folyamat, különösen önkéntes alapon, így ez is meghatározza a lehetőségeinket.

Kaptunk visszajelzést arra vonatkozóan is, hogy bizonyos (ráadásul hosszabb) írásoknál hiányoztak a képek, illusztrációk. Ezeknél a cikkeknél, témáknál tudatosan nem szerettük volna befolyásolni az olvasó képzeletvilágát, olyan „waldorfosan”, szerettük volna ezt a kedves olvasóra bízni!

Folyóiratunk továbbra is mindenki számára hozzáférhető. A stabil és fenntartható működéshez, valamint további ötleteink megvalósításához azonban anyagi forrásokra is szükségünk van, amelyhez ezúton kérjük olvasóink támogatását. Köszönettel fogadnánk adományokat – e tekintetben kigondoltunk egy ajánlott minimum 200 Ft-os összeget, de természetesen ennél nagyobb mértékű felajánlásokat is örömmel fogadunk. Köszönetünk jeléül, amennyiben erre igény merül fel, szívesen feltüntetjük rendszeres adományozóink nevét, vállalkozását vagy kezdeményezését a honlapunkon. A támogatásokat utalással tudjuk fogadni, a Magyar Waldorf Szövetség Egyesület számlaszámára (16200106-11511597 MagNet Bank). A közleménybe kérjük, írjátok oda, hogy „Alumni folyóirat ADOMÁNY”, így fog hozzánk kerülni a támogatás. Nagyon köszönjük!

Végezetül néhány praktikus információ: A bevezető utáni Tartalomban nem csak a cikkek címeit láthatjátok, hanem rá is tudtok kattintani, a weboldal pedig egyből a kiválasztott írásra ugrik. Jobb oldalon pedig találtok egy felfelé mutató nyilacskát, ami visszavisz a tartalomra, ezzel megkönnyítve a navigációt az oldalon. Az oldal bal felső sarkában azt is beállíthatod, hogy világos vagy sötét módban szeretnél-e olvasni.

A szerkesztőség nevében hálás köszönetünket szeretném kifejezni szerzőink, fotósunk, előolvasóink, lektoraink, weboldalfejlesztőnk, grafikusunk, támogatóink, és nem utolsósorban alapító-főszerkesztőnk felé, hogy önkéntesen, sokszor erőn felül dolgoztak azért, hogy ez a lapszám is elkészülhessen. És köszönjük Nektek, hogy itt vagytok és olvastok bennünket. Fogadjátok szeretettel!

Molnár Blanka

Főszerkesztő-helyettes

Waldorf után // Rovatvezető – Baranyai Ádám

Waldorf után
// Rovatvezető
– Baranyai Ádám

Ajánló

Ajánló

Rólatok, nektek // Rovatvezető – Baranyai Ádám

Rólatok, nektek
// Rovatvezető
– Baranyai Ádám

Ködszurkáló // Rovatvezető – Baranyai Ádám

Ködszurkáló
// Rovatvezető
– Baranyai Ádám

SCIENCE – IS THE NEW SEXY // Rovatvezető – Béldi Melinda

SCIENCE – IS THE NEW SEXY
// Rovatvezető – Béldi Melinda

Horváth Vanessza a Szombathelyi Perintparti Waldorf Iskola diákja volt - csakúgy, ahogy jómagam is. Hosszú és változatos út vezetett számára addig, míg rátalált a Waldorfra, mint intézmény és mint életérzés, utána viszont olyan összhangba került vele, hogy az érettségit követően sem szeretett volna eltávolodni tőle, így Solymáron elvégezte a Waldorf-tanári képzést. Jelenleg épp az elhelyezkedés előtti „Waldorf-kilégzését” tölti: dolgozik, tapasztal és világot lát. Vanesszával tehát egy újabb belégzés és egy nagy kaland előtt ültünk le beszélgetni waldorfos tapasztalatairól, a Waldorf-tanári hivatás helyzetéről, valamint a jövőt illető terveiről.



Milyen volt számodra waldorfosnak lenni, milyen élményeid vannak az iskolában töltött évekkel kapcsolatban?

Waldorfos időszakomat a Zalai Waldorfban kezdtem, miután utolsó éves óvodásként éppen elköltöztünk. Nekem és a testvéremnek egyaránt voltak hátrányosságaink, így anyukánk valami új utat, új helyet keresett nekünk – így talált rá a Zalaegerszegen éppen akkor induló közösségre, mely akkor mindössze egy első osztályból és az óvodából állt. Nagyon kevesen, összesen körülbelül tízen jártunk az óvodába – tényleg még csak ekkor indult el ott az élet. Mindig is szerettem azt a kicsi közösséget, ami ott, Zalában volt. Az iskola maga kétszer is költözött, amíg én 6. osztályig oda jártam. Hetedik és nyolcadik osztályban ezután Bakra jártam, egy kis, állami iskolába, ám a legkör itt nagyon családias volt – igyekeztek jó atmoszférát teremteni, bevezetni az erőszakmentes kommunikációt. Bár jegyeket kaptunk, kissé mondvacsinált volt az egész. Mindig is oda voltam a képzőművészetért, ezért a fejembe vettem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Ezt követően így egy állami művészeti-gimnáziumba kerültem, ami nagy csalódás volt számomra. Nagyon nagy volt a közösség és a tanárok is nagyon közömbösek voltak, szinte csak kényszerből tartották meg az óráikat. A húgom ekkor volt nyolcadikos, így választás elé kerültünk, hogy hol tanuljon tovább. Ebbe az iskolába, ahová én jártam, nem akart, így jött a Waldorf, méghozzá a szombathelyi. Felvettük a kapcsolatot azokkal a diákokkal, akik anno ötödikesként átmentek Zalaegerszegről. Én ekkor tapasztaltam, láttam meg először, hogy milyen jó dolgokat is csinálnak ott, illetve, hogy mennyivel több művészeti tevékenység van egy Waldorf-iskolában, mint egy állami, kifejezetten művészeti intézményben. Ennek a bizonyos művészetinek úgy nézett ki a szerkezete, hogy általános iskolában volt zene-, rajz-, illetve tánc-szak. A gimnázium viszont nagyon egyhangú volt: agyagozni, festeni, valamint grafikázni lehetett, de nem váltogathattad a szakokat, nem próbálhattál ki mást négy évig, mint azt, amelyiket választottad…

Számos, különböző pedagógiájú intézményben megfordultál diákéveid során. Hogy érzed, mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást diákként és hogyan tudtad azt leküzdeni?

Tudni kell rólam, hogy egy kissé melankolikus alkat vagyok, így sok dolgot nehezen tudok meglépni. Például, amikor ott volt a tizenkettedikes évesmunka, vagy a szóbeli érettségi, nagyon szenvedtem, de persze később minden könnyen ment. Állami iskolában bennem nagyon átfordult valami, így sokáig féltem emberek elé kiállni beszélni. Amikor a Waldorfba kerültem, először nagyon lámpalázas voltam, de ezt lassan levették rólam, így most már nincsenek ilyen problémáim – sőt, tanári szakra mentem tovább, ahol napról-napra sok-sok ember előtt kell beszélnem.

Hogyan alakította a Waldorf-pedagógia az értékrendedet, világnézetedet, hozzáállásodat egyes dolgokhoz?

Felnőtt fejjel azt mondanám, waldorfosként, akár más emberekkel, akár kis, waldorfos körben egy jó, összetartó csapatot tudunk teremteni. Szerintem ez az a szemlélet, amiben mi különlegesek vagyunk: másokkal, akik nem voltak waldorfosok, velük is egy kiváló közösséget tudunk kialakítani. Fontos, hogy egy ilyen közösségben segítsük egymást, közeledjünk egymáshoz emberileg és megbeszéljük a problémáinkat. Talán ezt az összetartást tudnám leginkább kiemelni azon dolgok közül, melyeket a Waldorf adott nekem. Persze vannak olyan emberek, akik szeretnek egyénileg kibontakozni, nekem is vannak introvertáltabb pillanataim, de egy ilyen közösség jelenléte nagyon fel tud tölteni.

Említetted, mennyire másabb, változatosabb volt a Waldorf-gimnázium az addigi tanulmányaidhoz képest. Ha ki kellene emelned párat, milyen pozitív, illetve negatív élményeid vannak a Waldorfban töltött időszakod kapcsán?

Miután néhány, állami iskolában eltöltött év után visszakerültem a Waldorfba, nagyon otthonosan éreztem magam, mintha hazaértem volna. Amikor magyarórán meg kellett festenünk egy miliőt, én azt választottam, amikor a Waldorfba visszakerülvén megéreztem azt a tipikus „Waldorf-illatot” – talán gyapjú, fa és méhviasz keverékeként tudnám leginkább jellemezni, amitől biztonságban éreztem magam. Itt sokkal változatosabb, érdekesebb volt minden. Minden tantárgy élő dolog volt, nem száraz tananyag. Néha azonban kissé strukturálatlan is tud lenni a Waldorf. Mivel az egész egy élő, organikusan mozgó szervezet, vannak olykor nem várt dolgok. Szerintem fontos, hogy azért legyenek bizonyos keretek, így biztonságosabb közegnek érzem. Persze az, hogy ennek az „otthonosságnak”, ami itt zajlik, nincsen feltétlenül struktúrája, nem egyből, csak évek alatt derül ki. Viszont ez számos dolognak lehetőséget ad a növekedésre – Szombathelyen például az én időmben volt kibontakozóban az iskolai diákönkormányzat, összehoztuk, építettük a közösséget, elkezdtünk munkálkodni a Márton Bazárokon.

Volt olyan dolog, döntés a diákéveid során, amit most így, felnőtt fejjel már máshogy csinálnál?

Sok minden kavarog most a fejemben, ám azok közül, amiket gyerekként, kamaszként csináltam, szerintem nem változtatnék semmin. Egy dolgot bántam a gimnáziumi évek alatt: mivel bejárósok voltunk, sok idő ment el utazással, ezért nem maradt elég szabadidő plusz dolgokra, ám így is teljes mértékben megérte. Amilyen életrevaló tapasztalásokat kaptunk az iskolától, az pótolhatatlan, például a gyakorlatok, melyekről nagyon sokat nosztalgiázunk, ha régi osztályokkal összegyűlünk. A gyakorlatok, illetve a tizenkettedikes művészeti út, melyeken mindent együtt csináltunk, szintén nagyon jól összehozták a közösséget. Nehezebb pillanatokban jó ezekre visszaemlékezni, tudva, hogy van egy kis közösség, akikkel, ha találkozom, ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol anno abbahagytuk.

A Waldorf-iskolával kapcsolatban gyakran említjük, hogy az életre készít fel. Felnőttként hogy érzed, vannak olyan dolgok, melyekről nem volt szó a gimnáziumban, de jó lett volna tudni?

Ha lehet így fogalmazni, én kicsit „burokban” voltam ebből a szempontból, hiszen a gimnázium után egyből továbbmentem a Waldorf-képzésre. Ekkor külön költöztem a családomtól, kollégista lettem. Önfenntartónak kellett lennem, így már a képzés elején dolgozni kezdtem – előbb hostessként, majd bébiszitterként, illetve egyéb munkakörökben. Sok mindent kipróbáltam, de igazán a munka világába csak most csöppentem bele, bár a képzés után egyből nem mentem el osztálytanítónak, több okból kifolyólag. Mivel Waldorf-gimnáziumból jöttem, úgy éreztem, ennyi év után szükségem van egy kis kilégzésre, más dolgok kipróbálására. Úgy érzem, még nem tudnék megállni és osztálytanítóként elhelyezkedni. Viszont így, hogy a vendéglátásban, a kereskedelemben is kipróbáltam magam, megtapasztaltam, hogy nem mindenhol olyan jó a közösség, mint amihez hozzászoktunk a Waldorfban, ami kissé váratlanul ért. Megtapasztaltam, hogy attól még, hogy én mindent beleadok, nem biztos, hogy mindenhol értékelni fogják – persze volt példa az ellenkezőjére is, ami nagyon jólesett. Viszont nem mindig kell mindent beleadni, mert vannak, akik visszaélnek vele - talán az életem elmúlt időszakának ez az egyik tanulsága.

Említetted, hogy még nem helyezkedtél el osztálytanítóként. Tervezel a jövőben?

Mindenképpen. Egyelőre még vannak bennem kételyek, hiszen bárhogy alakulhat az élet. A szakdolgozatomat a diszlexiáról írtam – mindig is érdekelt a gyógypedagógia, így nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy a jövőben ezzel foglalkozzak. Ha tanítani kezdenék, először mindenképp egy kisebb iskolában szeretnék. Mindig érdeklődtem a kisebb közösségekkel működő, tevékenység-, illetve farm-alapú iskolák iránt, ezért ebben látom leginkább a jövőm.

Tapasztalataid alapján mit, miket tartasz a legnagyobb különbségnek egy állami-, illetve egy Waldorf-iskola között?

Elsőként szerintem az összetartást emelném ki, amiről már beszéltünk is. Úgy érzem, az államiban több a „klikkesedés”, rivalizálás – az a tény, hogy jegyekért dolgozunk, tanulunk, eleve szülhet konfliktusokat. Kicsit papírforma-szerű az egész, sokszor a tanár is csak azt nézi, ami elő van írva neki – itt nincs annyi élet, mint egy Waldorf-iskolában. Az állami iskoláknak van egy szervezete, struktúrája, egyfajta biztonságot adhat mindez, bár azt hozzá kell tenni, hogy hiányoznak belőle az organikus dolgok.

Mi inspirált téged, hogyan és mikor hoztad meg azt a döntést, hogy te a tanári pályán szeretnél elindulni?

Ahogy említettem, már egészen kiskorom óta nagyon érdekelt a képzőművészet, de már előtte is szerettem nézni, ha valaki valami szépet alkot. Érdeklődtem művészeti iskolák iránt, de nem láttam igazán szabadnak ezeket az intézményeket és szerintem a művészetben szükség van egyfajta szabadságra. Aztán megpróbáltam a tanári-szakot is, rájöttem, hogy ha tanítani kezdek, nem szeretnék állami iskolában, hanem mindenképpen Waldorfban. Úgy éreztem, jobban passzol hozzám. Már korábban is mondták, hogy illene hozzám a tanári szakma, ám először még elzárkóztam tőle, aztán rájöttem, hogy rengeteg művészi tevékenységet rejt lényegében a nevelés is művészet. Érettségi után először világot szerettem volna látni, de anyukám hatására végül a továbbtanulás mellett döntöttem, amiért nagyon hálás vagyok neki. Hiszen lehet, hogy most még nem helyezkedtem el, de a képzésen olyan fantasztikus embereket ismerhettem meg a diáktársaim és tanáraim személyében, hogy ezek a kapcsolatok felbecsülhetetlennek számomra. Nagyon jó barátokat szereztem és tudom, hogy van jó pár olyan ember, akiket bármikor hívhatok, számíthatok rájuk, amit csodálatos megélni. A mostani barátaim közül is vannak, akik ezt a szemléletet követik – jó körbe venni magad ilyen emberekkel.

Milyen emlékeid fűződnek hozzá, hogyan emlékszel vissza a Waldorf-képzésre?

Kettős érzésekkel. A mi évfolyamunkról fontos tudni, hogy két ott töltött év után gyakorlatilag lecserélődött a tanári kar egy jelentős része. Érdekes volt átélni, hogy idővel mennyire átalakult az egész, ahhoz képest, amibe megérkeztem. Persze, valamilyen szinten jó ez a változás, de a végén teljesen mást kaptunk, mint amire az elején jelentkeztünk – emiatt azért voltak nehézségek, súrlódások. Érzelmileg tehát egy hullámvasút volt ez a képzés, viszont az első évtől kezdve egészen az utolsóig nagyon gyakorlat-alapú volt, ami nagy pozitívum. Az elejétől kezdve tanítottunk, gyerekek között voltunk, hiszen így, az élő gyakorlat segítségével lehetett igazán hatékonyan tanulni. Ezen gyakorlatok alatt ráadásul rengeteg, kiváló pedagógust ismerhettünk meg.

Saját élményeid, emlékeid alapján milyen tanácsokkal látnál el egy jelenlegi diákot, aki Waldorf-pedagógusi pályára szeretne lépni?

Elsősorban a türelmet tudnám kiemelni, hiszen a mai gyerekekhez ebből nagyon sokra van szükség. Illetve legyen magával is türelmes, mert nem minden sikerülhet elsőre, „csettintésre” a gyerekek között. Mivel jelenleg teljes „Waldorf-kilégzésben” vagyok, így magáról a solymári képzés jelenlegi helyzetéről sokat nem tudok mondani. Van egy barátnőm, aki épp most kezdett elsős osztálytanítóként és még a képzésre is jár, vele tartom a kapcsolatot.

Manapság Magyarországon igen gyakori téma az oktatás jelenlegi, nem túl rózsás helyzete. Ha lehetőséged lenne rá, mi lenne a legfontosabb dolog, amit megváltoztatnál benne?

Szerintem a legfontosabb a szakma tisztelete lenne, de sajnos nagyon hosszú az olyan dolgok listája, amik változásért kiáltanak. Sajnálatos módon sokan az alternatív, pl. Waldorf-iskolák jellemzőivel sincsenek tisztában: vannak „más” oktatásra vágyó szülők, akik behozzák a gyermeküket a Waldorfba, de igazából nem tudják, mire is számítsanak ott. Bármennyire furcsa sokaknak, azért vannak keretek ebben az iskolában: például ne telefonozzunk, legyünk sokat a természetben – ezeket a szülőknek is nagyon javalljuk. Nagyon fontos, hogy otthon, a szülők is példát mutassanak a gyermeküknek ebből, a tanári minta önmagában még nem elég. Persze minden szülő hibázik, ami teljesen rendben van, hiszen ezekből lehet tanulni. Mondjuk egy budapesti iskolában nehezebb megoldani azt, hogy természetközelben legyünk, de a törekvés nagyon fontos.

Ahogy te is említetted, manapság a tanári szakma képviselőinek az egyik leghányattatottabb a sorsa. Mégis, mi motiválhat egy pedagógust a hivatástudaton kívül abban, hogy erre a pályára lépjen?

Szerintem felemelő érzés gyerekekkel dolgozni, nagyon fel tudnak tölteni. Ha valaki Waldorf-tanárnak megy, az igazából egy önfejlesztő dolog. Egyrészt folyamatosan kap visszajelzéseket a diákoktól, a szülőktől és a tanári kartól, arról, hogy ő milyen, így újra tudja gondolni a dolgokat, tud változtatni és fejlődni. Saját tapasztalatom az volt, hogy a 3-4. osztály alatti gyerekek még nagyon egyek a világgal és velünk felnőttekkel is. Leveszik minden egyes rezdülésünket, és visszaadják azokat. Ha esetleg rossz passzban megyünk be a terembe, azt egyből tudják. Vannak gyerekek, akik emiatt kedvesebbek, érzékenyebbek, ugyanakkor olyanok is, akik pont ekkor akarnak ütközni.

A közoktatás helyzete nem egyszerű manapság, a Waldorf-iskoláké pedig talán még nehezebb, Hogyan látod a Waldorf közvéleményben való megítélését, hogyan látják a laikusok?

Az elmúlt időben, amikor sok helyen dolgoztam, volt pár tapasztalatom ebből a szempontból – sokan nem tudták hová tenni a Waldorfot, így hát meséltem róla az embereknek. Persze voltak, akik már hallottak róla, esetleg egy rokonuk, barátjuk gyermeke járt oda, ők szinte mind pozitív véleménnyel voltak róla. A többieknek viszont el kell magyarázni, hogy hiába hangzik kicsit spirituálisan az, hogy fohászokat és áldást mondunk, ez nem egy „szekta”, és a gyerekek többségében nem rosszként élik meg ezeket, hanem örömteli dologként. Viszont látom azt is, hogy nem mindenkinek való a Waldorf. Sokoknak nagyon más az értékrendje, így őket nehéz egy ilyen közösségbe integrálni. Az egyik helyen például, ahol bébiszitterként dolgoztam, az édesanyának nagyon sokat beszéltem az iskoláról, volt is a közelben egy Waldorf, mégsem döntöttek mellette, mivel más volt az értékrend, más szempontok szerint éltek és az anyuka ennek nyomán az állami iskolát tartotta jobbnak a gyermek számára. Ezt nekünk el kell tudni fogadni, főleg Budapesten, ahol szerencsére sokféle iskola közül lehet választani. Nem mindenkinek való a Waldorf, hiszen a család beállítottsága akár egy visszatartó erő is lehet. A pedagógusnak ugyanis nem csak a gyermekkel, de a szülővel is együtt kell dolgoznia.

Tapasztalataid alapján, milyen különbséget látsz egy állami, illetve egy Waldorf-iskolában nevelkedett gyermek értékrendje, hozzáállása közt?

Ez egy nagyon összetett, kicsit megfoghatatlan kérdéskör, ami sok dologtól függ. Alapvetően az említett, csapatmunkára való hajlandóságot kevésbé látom az állami iskolákban nevelkedett gyerekeknél, mint egy waldorfosnál. Illetve, egy „államis” diák talán fontosabbnak, értékesebbnek tartja az anyagi dolgokat az életben. De van olyan is, amikor ez átfordul, amikor például egy Waldorf-diák olyan sok szellemi- és közösségi élményt kapott, hogy később inkább a megfogható, tárgyi dolgokhoz vonzódik. Egy állami intézményben alapvetően arra vannak kondicionálva a gyerekek, hogy te magad érj el sikereket, helyezkedj el a világban – minél több mindened van, annál értékesebb vagy. Míg egy Waldorfnak inkább az a filozófiája, „hátsó szándéka”, hogy együtt, csapatban, közösségben mindenki mással, jól legyél a világban. Hiszen nem feltétlenül az számít, hogy mennyi pénzed van, van-e diplomád, vagy mit értél el, hanem hogy teljes egészében milyen ember vagy. Egy jó tanuló esetében mindig mögé kell nézni a dolognak, hiszen ez nem mindig jelenti az ő boldogságát. Sokszor megfelelési kényszer, frusztráció húzódik a háttérben, ami nem egészséges hosszútávon. Ezért igyekszünk a Waldorfban egészségesen, harmóniára nevelni a gyerekeket.

Egykori államis diákként, majd waldorfosként, sőt, most már tanárként, mit gondolsz az epochális rendszerről, mint tanulási forma?

Szerintem fantasztikus, nekem legalábbis nagyon bevált, viszont ebben az esetben is biztosan van olyan, akinek nem való. Alapvetően szerintem sokkal jobb elmélyedni egy-egy témában, hosszasan. Később nálunk is megjelenik a kisebb blokkokban tanulás, aminek természetesen megvan a miértje és a helye.

Hogy látod, menyire fontos, hogy egy Waldorf-pedagógus életszemléletét áthassa az antropozófia?

Szerintem nagyon fontos, hiszen ez a kályha, és ha nem a kályhától indulunk, akkor nincs, ami átfűtse az egészet. Persze, ezzel nem azt mondom, hogy ami le van írva, az úgy van, és feltétel nélkül higgyünk el mindent, hanem gondolkodjunk rajta, tegyünk fel kérdéseket és beszéljünk róla. Meg kell próbálnunk aktualizálni, ami nagyon nehézkesen megy manapság. Sokan ragaszkodnak a leírtakhoz, nem nyitottak a reformokra. Ezzel foglalkozni kell, merjünk rajta változtatni! Vannak persze tanárok, akik próbálnak új módszereket alkalmazni, de sokaknak szüksége van a megszokott struktúrára – ami persze teljesen elfogadható. Az egyik tanárom mindig azt mondta, ha kiállsz egy osztály elé tanítóként, akkor legyél teljesen önazonos, ne szerepet játssz és ne játszd meg magad, mert ezt veszik le a gyerekek. Ha valamit esetleg átveszel más tanártól, az menjen át rajtad először, ne csak azért csináld, mert neki bevált.

Nagy kihívása a XXI. században a Waldorf-iskolának, illetve pedagógiának az aktualizálás, a modernizálás, a változó, gyorsuló világhoz való alkalmazkodás. Talán nem a régi értékékhez való feltétlen ragaszkodás a megoldás, reformokra is szükség van. Ez persze nem a régi iskola teljes elhagyását jelenti, de tudni kell változtatni.

Így van, lehet próbálkozni, kicsit elmozdulni valamerre. Nem biztos, hogy az jó lesz, de érdemes tapasztalni néha. Ha nem mozdulunk semerre, nem fogunk mi sem fejlődni, ha pedig nem fejlődünk, akkor elhal a dolog, mert nem történik semmi. A változtatás pedig a megítéléshez is hozzájárulhat.

A digitalizálás szűk keresztmetszetnek számít a Waldorfban, amire a koronavírus és a karantén is rávilágított. Sokszor kérdéses volt, hogyan lehet megoldani ezt a szituációt, amiből problémák keletkeztek.

Ezt mi is éreztük a tanárképzésen, igazából két tavaszunk is „ráment”. Az elsőre nem voltunk felkészülve, ekkor csak nagyobb projektfeladatokat kaptunk. A második alkalommal már próbált alkalmazkodni a képzés, így akkor már voltak óráink és a gyakorlatainkat is kicsit előrébb hozták így ezek is meg tudtak valósulni. Ekkor már az online oktatás is jobban működött, szerintem a lehetőségekhez képest a tanáraink így is jól át tudták adni a tananyagot.

Neked, személy szerint mi a véleményed a digitális technológiák behozataláról a Waldorf-iskolákba, illetve annak waldorfos értékekkel való ötvözéséről?

Szerintem el fog jönni az ideje, így muszáj kezdeni vele valamit. Sajnos jelenleg vannak olyan gyerekek, akik „robbanásszerűen” beesnek az internetre és azt sem tudják, mit kezdjenek vele. Edukálni kell, persze nem úgy, hogy egy ötévesnek egy tabletet nyomunk a kezébe, hanem szépen fokozatosan, keretek között tartva –ebben nyilván a szülőnek is nagy szerepe van. Úgy gondolom, hogy 7-8. osztály környékén lenne jó először megmutatni ezt a világot a gyerekeknek, olyan emberek közreműködésével, akiket elismernek. Muszáj foglalkozni a témával, hiszen nagyon sok veszély leselkedik a gyerekekre az interneten, ráadásul manapság már szinte mindenhol találkozunk érintőképernyőkkel, főleg Budapesten. Ha nem beszélünk a témáról, akkor burokban neveljük fel a gyermeket, amiből később neki származhatnak hátrányai.

Így van. A XXI. században elengedhetetlen felkészíteni őket, hiszen, ha valaki így kerül ki a való életbe, nehezen tud mit kezdeni magával. Fontos megtalálni az arany középutat, ahogy a közösségi média használatában is. Milyen tanácsokat adnál egy waldorfos családnak az internet és a közösségi média használatával kapcsolatban?

Fontos, hogy az osztályban és otthon a szülők is határokat szabjanak, amiket be is tartanak. Szerintem ez abszolút tud működni, viszont kisebb, 7-8. osztályos korban fontos kontroll alatt tartani, hogy tudjuk, mi történik. Később persze lehet nagyobb szabadságot adni a gyermeknek, hogy mire nagyobb lesz és eljön a 12-es évesmunka ideje, arra már képes legyen önállóan dolgozni. Minderről csak elméletben van képem, mivel tanultam róla, de ez szerintem ez egy működő módszer lehet.

Az életben való „beválás” szempontjából szerinted mennyire játszik fontos szerepet az, hogy egy gyerek milyen iskolába járt? Mennyire kéne az oktatásban elsődleges szempontként tekinteni a társadalomba való beilleszkedésre?

Szerintem egy iskolának az lenne a legfontosabb küldetése, hogy egy diákot felkészítsen arra, hogy felnőtt emberként be tudjon lépni a világba. Fontos, hogy iskolái elvégzése után még ott legyen az emberben, hogy ő még szeretne tanulni, többet tudni. Oké, sikerült az érettségi, de ez még nem elég – merjenek tovább tanulni. Persze nem mindenkinek az egyetem az útja, mivel sokfélék vagyunk. A lényeg, hogy bennünk legyen a vágy a folyamatos fejlődésre, a többé válásra.

Tegyük fel, hogy van egy waldorfos diák, akinek a gimnázium elvégzése után még nem egyértelmű, mihez szeretne kezdeni az életével - inkább világot szeretne látni, vagy kipróbálni magát az élet különböző területein. Viszont társadalmi oldalról elvárásokba ütközik: szülei szeretnék, hogy továbbtanuljon. Véleményed szerint mi a megfelelő döntés számára, hogyan lehet egy ilyen diákot támogatni és kilábalni a patthelyzetből?

Ebből is érdemes kihozni a maximumot. Jelenleg nagyon jó lehetőségnek tartom az Erasmus-programot, hiszen igazából világot látsz, ám közben megfelelsz a szülői elvárásoknak is, hiszen tanulsz valahol. Érdemes tehát nyitott szemmel járni és élni az ilyen lehetőségekkel – persze, ehhez elengedhetetlen a nyelvtudás. Diákként, lényegében fiatal felnőttként mindenképp érdemes kommunikálni a szülőkkel a terveinkről, érdekeinkről. Hiszen lassan már ott leszünk a nagyvilágban, kevesebb szülői háttérrel, így a mi felelősségünk lesz melyik irányba induljunk el.

A Waldorf-iskoláknak nagyon fontos pontja a gyakorlatias, élményközpontú oktatás, míg egy állami intézményben sokkal inkább „tankönyv-szagú” oktatás zajlik. Szerinted milyen hatással van a gyermekekre a túlságosan intellektualizált, tananyag a Waldorf-módszerhez képest?

A tankönyvből való tanulás nem ad teret a kreativitásnak, sokszor beskatulyázottságot okoz. Egy állami iskolás diáknak talán nehezebb kilépnie a megszokott keretek közül, nehezebben jönnek-mennek, lépnek ki a komfortzónájukból. Egy waldorfos diák egyes helyzetekben szerintem könnyebben hoz döntéseket.

Mit gondolsz, mi a Waldorf legjellegzetesebb, legfontosabb tulajdonsága, amit egy családnak, vagy egy diáknak feltétlenül tudnia kell, mielőtt beiratkozik az iskolába?

Elsősorban az, hogy ez nem csak a gyermek iskolája lesz, hanem a szülőé is, ezt fontos tudni. A tanár-diák-szülő hármasság pedig az iskola motorja, tehát szülőként nem „bújhatunk el” a feladatok elől, szülőtársainkra pedig csapatként kell tekintenünk. Nagyjából minden szülőnek van egy második munkája azzal, hogy a gyereke iskoláját üzemelteti. Nálunk a szülői értekezleteknek is sokkal nagyobb jelentősége van, hiszen az államinál gyakrabban, havonta tartjuk őket. A szülők a legtöbb helyen nagyon aktívak, persze itt is fontos a harmónia, nem szabad „túlzásba vinni” az érdeklődést gyermekünk osztálya iránt. Valamint fontos barátkozni, foglalkozni a Waldorf mögött álló filozófiai háttérrel, az antropozófiával is. Nagyobb, állami iskolákban van egy nagy folyam, amelybe csak be kell csatlakozni.

Zárásként egy rövid kérdés: melyik bizonyítványversedre emlékszel a legjobban, illetve, miért pont az maradt meg benned?

Én mindig nagyon szerettem a bizonyítványverseimet, egyszer az epochafüzeteimmel együtt szépen össze is rendeztem őket, de az egyik évben valahogyan eltűntek és csak pár maradt meg közülük. A képzésen tanultunk bizonyítványvers-írást is, ami nagyon nem egyszerű dolog, persze, ha belejön az ember, akkor már könnyebben megy. Egyszer, talán 2-3. osztály környékén volt egy tündéres versem, amit nagyon szerettem és a mai napig meg is őriztem.

Trisztánnal bár nem egyidőben, de ugyanazon iskola falai között nevelkedtünk. Azok, akiknek dolguk van egymással, a sors törvényszerűsége alapján elkerülhetetlenül találkoznak – így kereszteztük mi is egymás útját. 2022 szeptemberében, lapunk indulásakor, felhívásunk Trisztán-t szólította meg elsőként, és hamar megtaláltuk a közös hangot. Nem sokkal később felkértem, hogy vállaljon főszerkesztő-helyettesi szerepet. Barátságunk révén beszélgetésünk nem merült ki a megszokott kérdésekben, hanem egy kicsit a világba is néztünk.



Az érettségi után felmerült-e benned bármilyen hiányérzet? Volt olyan téma, amiről az iskolában nem beszéltek vagy amit nem tanítottak, de visszatekintve úgy érezted, hogy jó lett volna tudni?

Azzal kezdeném, hogy amit tanítanak gimnáziumban, vagy bármit, amit tanulsz, fenntartásokkal kell kezelni olyan szempontból, hogy az élethez nem ezekre van szükség. Vannak a miénknél jobb oktatási rendszerek, melyek jobban építenek az egyéni fejlesztésre és a kreativitás felébresztésére, de valójában ez a fajta tényleges, „anyag-befogadási” dolog, semelyik részében sem kapcsolódik ahhoz, ahogyan az élet működik, ilyen szempontból helytelennek tartom még a gimnáziumnak egyáltalán a tematikáját, ezt a fajta működését, hogy járunk be hétfőtől péntekig és akkor óra. Az a tapasztalatom, hogy egy olyan képet alakít ki a fiatalokban az életről és a társas kapcsolatokról, amely nem fedi a valóságot vagy annak működését. Ami ilyen távlatban kikristályosodott bennem, hogy a társas kapcsolatok és a szociális rendszerek nem úgy működnek, mint ahogyan a gimnáziumok mesterségesen létrehozott és összerakott közösségében. A társadalom nem úgy szerveződik, ahogy egy osztályközösség. Nem közvetlenül, de a kérdésedhez kapcsolódik, hogy mit tanít vagy nem tanít meg az iskola, hanem hogy milyen gondolkodást alakít ki: Az egész rendszer felépítése miatt (legalábbis a középosztályban mindenképpen) egyenes irányú csapásnak tűnik, hogy akkor iskola, aztán gimnázium, egyetem, majd diploma, végül beülsz a „nine to five”-ba, ez nem feltétlenül így működik. Az élet nem lineáris. Ha megtorpansz, vagy ha „u” kanyart, vagy csak „e” kanyart veszel, tehát ha irányt váltasz, az egy okés dolog. Ha az első egyetemedről kiesel, mert mégsem érdekel annyira, vagy tudatosan otthagyod, nyilván az oka mindkettőnek ugyanaz, csak máshogy is megtörténhet, de ez nem azt jelenti, amit egyébként az iskolarendszerben felépített kép mutat, hogy akkor kiestél a társadalomból, az életed tönkrement és ásd el magad. Az ember hozhat olyan döntéseket az életéről vagy a tanulással kapcsolatos projektjéről, amelyek nem feltétlenül illeszkednek ebbe a lineáris menetbe.

Milyen volt számodra „waldorfosnak” lenni?

Alapvetően, hogy röviden is válaszoljak, nagyon jó, én nagyon szerettem. Igazán nem tapasztaltam meg mást, azt leszámítva, hogy kiskoromban jártam Marokkóban iskolába. Ahhoz képest nyilvánvalóan ez egy másik univerzum, a magyar Waldorf-iskola és az észak-afrikai állami oktatás, ettől függetlenül sok barátom volt és van, akik más rendszerben nevelkedtek. Most van olyan dolog az életemben egy önkéntesség keretében, ami miatt közelebbi kapcsolatba is kerültem állami oktatásban dolgozó pedagógusokkal és diákokkal, akik ott tanulnak egy közönséges kerületi általános iskolában, és ahhoz viszonyítva mostanra elég jól ki tudtam rajzolni a kontrasztot. Tehát nagyon jó, mert bármennyire szigorúan ragaszkodnak a tankönyvi Waldorf-szellemiséghez, nyilván iskolája válogatja, hogy mennyire, de legalább az ki van mondva, hogy mi azért valami nagyon mást próbálunk csinálni, ami olyan alapállást ad, hogy tényleg máshogy történnek a dolgok. Sokkal inkább az élet valóságának talaján gondolkozva és szabályokat hozva zajlanak ott a dolgok. Nekem leginkább ezt az emberléptékűséget jelentette a Waldorf.

Miként formálta a Waldorf-pedagógia a világnézetedet és értékrendedet?

Az emberléptékűség és barátságosság jelensége nagyon segített abban, hogy úgy tekintsek a világra, hogy azt emberek alkotják, akiknek emberi érzéseik és gondolataik vannak, hogy nem feltétlenül rajzolható le minden számokkal és egyenletekkel. Az emberi működés egy olyan különleges dolog, amit nem lehet letérképezni. Annak köszönhetően, ahogy zajlott az élet a Waldorf-iskolában, a világnézetemben is sokkal emberközpontúbbnak tartom magam, mindig az embert próbálom nézni, legyen az politikai, gazdasági, szociális vagy bármilyen kérdéskörhöz tartozó hozzáállás, mindig abból indulok ki, hogy emberek vagyunk, kreativitással, érzésekkel és nagyon emberi történetekkel. Megtanultam, hogy differenciáltan kell tekinteni az emberekre, hogy minden emberből a megfelelő támogatással és körülményekkel ki lehet hozni az adott emberhez képesti maximumot, teljesítményben, szociális kapcsolódásban vagy munkavégzésben. Ilyen szempontból nagyon fontosnak tartom minden munkahelyen, szervezetben, politikai rendszerben és társadalmi berendezkedésben, hogy mindenki értékét elismerjük, akiben a konzervatív gazdasági szemlélet szerint „nem sok hasznosság van”. Fenntartással kezelem azt a hozzáállást, amely csak a „hasznosabb” tagokat értékeli. Számomra ez egy „red flag”, ha valaki így áll hozzá az emberekhez vagy a körülötte lévő világhoz, mert a maga módján, a maga eszközeivel minden ember tud hozzátenni a közöshöz, ha annak megteremtjük a lehetőségeit.

Van olyan alapvető gondolkodásmód, világhoz való viszonyulás, amely szerinted minden Waldorf-iskolában végzett diákban közös? Ha igen, mi az?

Nem mindenkiben, hiszen nyilván nem lehet ilyen szempontból generálisan mindenkiről beszélni. Ha a nagy átlagot levonva nézek rá, akkor van olyan, ami közös azoknak a fiataloknak a többségében, akik waldorfos közegből kerülnek ki. Ehhez a szülők gondolkodásmódja is hozzájárul, nem csak kizárólag az iskola, bár az kétségtelenül az egyik legmeghatározóbb ezen a térképen. Tudunk egymásra emberként tekinteni, és tudjuk a számok, a rendszerek, vagy működések mögött az embert nézni. Mondok egy konkrét példát: Ha elmegyek az okmányirodába ügyet intézni, és egyébként „tiszta ideg” vagyok, mert rengeteg időm ráment, és minden ami tudott, elcsesződött – ha leülök az ügyintézővel szemben, akkor mégis azt látom, hogy ő egy ember, akinek vannak feladatai, és azért van ott, hogy azokat elvégezze, és nem töltöm ki rajta a bürokráciával szemben érzett dühömet. Egyértelmű, hogy ez személyiségfüggő is, de egy konkrét példa az életemből arra, hogy mi az, amihez általánosságban segít, ha tudod az embert nézni a dolgok mögött. A másik szerintem valamennyire a kreativitás. Ez is egy általánosabb képesség, de a waldorfosoknál kisebb-nagyobb mértékben jelenlévő hozzáállás, hogy adott dolgokat járatlan utakon is meg lehet oldani, legyen az munka, családi működés, művészet vagy akármi, ami az ember életében felmerül. Lehet rendbontónak, kicsit avantgárdnak lenni, a már kialakult dolgokkal szembemenve állást foglalni.

Mit gondolsz napjaink Waldorf-iskoláinak helyzetéről az alapító szellemiség és értékek tekintetében?

Tapasztalatom szerint a Waldorf-iskolák többsége, különösen az itthoni intézmények, inkább egy eltávolodásban vannak az alapító értékektől, a „tankönyvi” megjelenéstől, feladatoktól és céloktól. Ennek nagyon összetett háttérokai vannak. Volt a kilencvenes évek után egy feljebb ívelés, egy nagy intézménynyitási hullám, ahol azért rendkívül meghatározóak voltak azok a konkrét személyek, akikben nagyon erősen élt ez a dolog, mostanra pedig ezek az emberek már nincsenek jelen, kiöregedtek, vagy változtak az intézményi felépítések és személyi kérdések. Tehát inkább egy eltávolodás van, legalábbis amit tapasztalok, akár saját, akár édesanyám oldaláról, aki azért eléggé érintett ilyen kérdésekben a kapcsolatain, történetein vagy tapasztalatain keresztül. Azt gondolom, azon kívül, hogy azért nem feltétlenül jogos konkrét személyekre vagy intézményekre ráolvasni, hogy „Te már nem az a waldorfos vagy és eltávolodsz”. Még a legkritikusabb emberek sem gondolhatják komolyan, hogy valaki ül egy füstös íróasztalnál és feni a körmeit, hogy akkor én most jól eltávolítom ezt az iskolát, vagy az egész magyarországi Waldorf-mozgalmat az alapító értékektől. Ez inkább egy szubszociális jelenség. A Waldorf-iskolák és a köréjük szerveződő közösségek társadalmak a társadalmakon belül. Akinek bármilyen köze is volt valaha ezekhez az intézményekhez, nagyjából tisztában van ezzel, ahogy azzal is, hogy ezen szubtársadalmakon belül, vannak társadalmi jelenségek is, ami most éppen az, hogy elfelé sodródás van. Hatással van rá az egyébként körülötte lévő nagyobb társadalom is, hogy egy olyan országban vannak ezek az iskolák, ahol az állami oktatási rendszer nagyon súlyos válságban van. Egyre kevésbé lehet egyáltalán oktatási rendszerről beszélni, már csak egy valaha valamilyen szellemiség alapján felépített rendszernek a még megmaradt romjait működteti az a néhány rendkívül elkötelezett ember, ami nagyon komoly külső társadalmi jelenség a Waldorf-iskolák számára. Felhígulnak nem csak a szülők és a gyerekek közösségei, hanem a tanári kollégiumok is, mert jelentős az áramlás, a menekülés az államiból ezekbe a rendszerekbe, az esetek többségében anélkül, hogy bármi mélyebbet gondolnának az adott családok a Waldorf mint társadalmi szereplő feladatairól és céljairól. Inkább csak a még valamilyen oktatásnak nevezhetőt keresik benne. Ez egy olyan dolog, ami mellett, ha valaki elmegy szó nélkül és nem veszi figyelembe, amikor ezt a kritikát megfogalmazza, az egy ostobaság. Ez a fajta hígulás, és egyébként a tanárhiány is, olyan külső tényezők, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Vannak belső tényezők is, hogy azért az általános társadalmi attitűd most a XXI. században a kényelmesség, az elkényelmesedés, és ebben már nehezebb forradalmi dolgokat megvalósítani, több erőt beletenni, vagy mozgalmi munkát végezni, hogy tartsuk magunkat a konkrét szellemiségekhez. Szerintem a Waldorf-berkeken belül, ami lehet, hogy egy vad gondolat, zajlik egyfajta kontraszelekció is, tehát vannak olyan meghatározó waldorfos kezdeményezők, pedagógusok, személyek, akik már inkább intézménynek számítanak. Mellettük érvényesülni, új alternatívákat, utakat és irányokat mutatni sokkal nehezebb. Konkrét példát is tudok olyan embertől, akit ismerek, ahol a személyes nézőpontom szerint, egész konkrétan ez a jelenség tette tönkre az egész iskolának az eredeti szellemiséghez való hűségét.

Milyen élményeid, tapasztalataid voltak az egyetemen?

Nehéz ezt a kérdést megválaszolni, mert még egyetemista vagyok, ugyan épp ebben a pillanatban nem járok oda, de még nagyon sokat fogok. Szóval ezt, mint lezárt téma, nem tudom megválaszolni. Annak kapcsán, hogy eddig milyen tapasztalataim vannak, ilyen szempontból egy szerencsétlen példa vagyok, mert az egyetem, ahová eddig jártam, nem volt túlságosan jó. Nem azért, mert gyengébb egyetemre mentem volna, hanem mert az agrár irányban, amelyben eddig tanultam, Magyarországon ez a legkomolyabb intézmény, ami elérhető. Ennek ellenére mégis eléggé idejétmúlt és avítt tematikával, tananyaggal, tanárokkal és infrastruktúrával zajlott ott a dolog, amiért ott is hagytam. Ez egy negatív tapasztalat, de az, ahova most megyek, már elöljáróban is sokkal szimpatikusabb. Magyarországon vannak jó egyetemek, egyetemi közösségek, nemcsak konzervatív, de emberi szempontból is. A klasszikus, „kilógtál-e az egyetemről „waldorfosként?” kérdést pedig nem tartom feltétlenül érvényesnek, mert nem waldorfos vagyok, hanem egy olyan ember, aki az ott kapott oktatás miatt, szabadabban, kreatívabban és nyitottabban gondolkozik és tudatosabban áll hozzá az élet kérdéseihez. Talán még könnyebb is volt beilleszkednem „waldorfosként”, hiszen nyitottabb vagyok az emberek felé. Az energiáink hatékony becsatornázásának képessége, amire sok waldorfos képes, sokszor elősegíti az egyetemi életben való hasznos és aktív részvételt.

Most milyen terveid vannak?

Én olyan ember vagyok, akiben időről-időre rendkívül sok ötlet merül fel. Miután felismertem, hogy én így működök, létrehoztam egy „digitális polcot”, ahogy rendszerezni tudom az olyan ötleteimet, amikről korábban neked is meséltem már, példának hoznám az újságot, amelyben majd a magyar diaszpóra életével szeretnék foglalkozni. Mikor egy ötlet megfogalmazódik bennem, jól megjegyezhető pontokban leírom, hogy később könnyen eszembe jusson. Az egymondatos és a jobban kidolgozott ötleteket is tárolom, keresve a megfelelő időt ahhoz, hogy valami komolyabb váljék belőlük. A diaszpóra-újság a „komolyabbak” közé tartozik – ebben az esetben nem tartom kizártnak, hogy később az egyetem infrastruktúráját is felhasználva valósítsam meg. Egyéb terveimet illetően, most elhatároztam magam és elkezdtem humanitárius kérdésekkel foglalkozni, mint például a menekültek helyzete. Éppen ezért nagyon érdekel a ENSZ menekültügyi bizottságának, az UNHCR-nek a munkája – ebbe szeretnék jobban belelátni, később pedig szívesen csatlakoznék hozzájuk gyakornokként, de akár komolyabb munkakörben is. Ám, ahogy már említettem, igyekszem mindig úgy közelíteni valami felé, amit a sajátomnak érzek, hogy közben ne zárjak be minden más kaput a fejemben, nem szeretnék kizárni más lehetőségeket.

Bár ez talán egy kicsit szokatlan kérdés, de ha elképzelnénk a jövőt, és az életed végén visszatekintenél, mitől éreznéd azt, hogy véghez vitted, elérted, amiért itt kellett lenned, hogy teljes életet éltél?

Először is, le kell szögeznem: ahhoz, hogy egy ember teljes életet tudjon élni, ahhoz szüksége van alapvető dolgokra. Stabil egzisztenciára, tetőre a feje fölé, alapvető mobilitási eszközökre, melyekkel hozzáfér a társadalomhoz, stb. Az alapvető szükségleteken túl keletkező dolgok esetében viszont az a helyzet, hogy minél többet kell dolgoznod értük, annál értelmetlenebbek. A mai világ tárgyi kultúráját nem sokra tartom, így rendszeresen igyekszem szelektálni az olyan dolgaimat, melyek nem az alapvető szükségleteimhez kellenek, ami elég nagy szabadságérzetet ad. Olyan közegben nőttem fel, ahol a tárgyak birtoklását nem tartották sokra, így megtapasztaltam, hogy ez nem ad sokat az ember értékeihez. Másrészt, ha az életem végén, visszatekintve feltenném a kérdést, hogy teljes életet éltem-e, alapvetően két dolgot vennék figyelembe: az egyik, ha a saját leendő gyerekeim az én életemre nézve azt tudják majd mondani, hogy egész életemben a családom és a környezetem jobbá, vidámabbá tételéért dolgoztam – vagyis az emberekért. Illetve, szeretném, hogy az életem során elvégzett munkámnak legyen annyi hatása, hogy legalább egy dolgot az emberek másképp gondoljanak, csináljanak, miattam. Legyen ez akár az, hogy az emberek elfogadóbban állnak hozzá egyes közösségekhez, vagy, hogy a hatósági szerveket arra képezzék, hogy egyenlőbben, emberségesen bánjanak velük. Ehhez a témához egyébként nem feltétlenül szellemi szemszögből szoktam hozzáállni. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy szeretettel forduljunk egymáshoz, hogy az ember el tudjon kezdeni felemelkedni a szellemiségében. A következő fázis nyilván az, amikor az emberek meghaladják majd ezeket a dolgokat és egy vad megfogalmazással élve, elhagyják a testüket és szellemi lénnyé válnak. Viszont ahhoz, hogy ezt a fajta leragadottságot, amiben a világ jelenleg van, hátra tudjuk hagyni és elindulni ezen az úton, ahhoz elengedhetetlen megtanulnunk szeretettel fordulni egymáshoz. Ebből következik az, amit én a munkám céljául tűztem ki: az alapján ítéljük meg azt, hogy egy ember mennyire értékes, hogy mennyire valósult meg az életében ez a felemelkedés, emberek közti kohézióra törekvés.

Hogyan látod a munka világát, amelybe az iskolai és egyetemi éveink után be kell lépnünk, tekintettel arra, hogy a kapitalizmus struktúrájára épül?

A munka világával kapcsolatos véleményemet rövidre zárnám, tekintve, hogy az ember azért tud informálódni arról, hogyan épülnek fel a versenyszférában a dolgok. Szerintem a munka világa ma alapvetően hibás gondolatokon alapszik, nem veszi figyelembe azt, hogy az ember miben is jó igazán, hogyan tud emberként működni. Ezért azoknak az embereknek, akik fejlett gondolkodónak tartják magukat, felelősségük a tőlük telhető módon változtatni ezen a struktúrán, amennyiben felismerik, hogy hibás. Például, ha ők is munkaadók lesznek, lehet ezen kicsiben is változtatni, másképp csinálni, van szabad játéktér. Ha én vállalkozó lennék, egészen biztosan próbálkoznék ilyesfajta alternatív megközelítésekkel, nyilván nem kockára téve ezzel a vállalkozás működőképességét, de azért kifeszítve a lehetőségeket ezeken a korlátokon belül. A kapitalizmus hibáiról pedig könyvek százait lehet olvasni, ha valakit nagyon érdekel a téma. A kapitalizmus egyébként egy organikusan kialakult jelenség, mi magunk tettük ilyenné, éppen ezért ugyanígy organikusan van lehetőségünk megváltoztatni ezt az egész gondolkodást. Persze számos nehézséggel fogunk találkozni, hiszen a kapitalizmus egy száz százalékosan ön-újratermelő rendszer. Itt nagyon tudom ajánlani Guy Debord: A spektákulum társadalma című könyvét. Nagyon nehéz olvasmány, ugyanakkor nagyon értékes gondolatokat vet fel benne. Például azt, hogy a kapitalizmus egy olyan rendszer, amelyet, ha megpróbálunk lebontani, akkor gyakran megtörténik az, hogy a kialakított, alternatív rendszereket is elfoglalja a kapitalizmus, mint a Last of Us című sorozatban a gomba. Ennek ellenére az emberek persze elhiszik, hogy ezek a rendszerek valódi alternatívát jelentenek, de valójában már ezek is a kapitalizmus részét képezik. Egyszóval, bármennyire „gyullad is ránk” a bolygó, nem születtünk egy olyan korba, ahol semmit sem lehet tenni, izgalmas évtizedek állnak előttünk, amíg életben tudunk maradni.

Szerinted hogyan van jelen a politika az emberek életében? Miben befolyásolja egy állam politikai helyzete, a politikai vezetés a mindennapi életet, életminőséget?

Ezzel a témával kapcsolatban a legalapvetőbb szinttől kezdve hibásan gondolkodunk. Alapvetően a politika kifejezés, a közös ügyeink intézését jelenti. Tehát nincs olyan, hogy „én nem politizálok”, mert ha erre a bolygóra születtél, már mindenképpen részt veszel benne. Ha felelősséggel vagy a közös ügyek intézésében, akkor azzal, ha nem, akkor pedig azzal. Ez a fajta gondolkodás, hogy ezt a felelősségérzetet még a fejlettebb demokráciákban is eltávolították az emberek az életükből, ezt magunknak is köszönhetjük. Vagyis, ha azt mondja egy ember, hogy én nem politizálok, olyan egyszerűen nincsen. Hiszen, például, ha egy iskolában a tanári kollégium dönt, akkor ők csinálnak politikát, ha pedig egy városban az önkormányzat, akkor ők, ha egy több tízezres vállalatnál a részvényesek döntenek, akkor pedig ők csinálnak politikát, mivel ők intézik a közös ügyeinket. Ez a dolog teljesen a feje tetejére van állítva, hiszen a politika nem részt vesz az életünkben, hanem az életünk a politika. Ha felkelek, majd lefekszem, a kettő között biztosan politizáltam, azzal, hogy hová megyek dolgozni, azzal, hogy hova szavazok, vagy éppen azzal, hogy milyen szervezeteket támogatok. Diplomatikusan fogalmazva, nem értem azokat az embereket, akik azt mondják, hogy nem politizálnak, mert ez nem rajtuk múlik. Attól még, hogy nem állsz ki közvetlenül egyes ügyek ellen vagy mellett, attól az még hatással lesz a te életedre is. Valójában a politika nem pártokból áll, hanem emberekből, emberek tömegeiből, annak ellenére, hogy létrehoztunk egy olyan rendszert, ahol pártok versenyeznek egymással. Persze nem ülhet be tízmillió ember a parlamentbe, ezért találták ki azt a progresszív intézményt, amit képviseletnek hívunk. Röviden, nem az ember dönt arról, hogy politizál, ha pedig szándékosan kivonod magad belőle, akkor szerintem korlátolt vagy.

Milyen mértékben vezérli az emberek döntését a választásokon a közösség és mások jóléte – szemben a saját személyes érdekeikkel?

Semennyire. Sajnos úgy van berendezve a társadalmunk, hogy az embereket nem érdeklik mások, csak saját maguk, maximum néhány közeli hozzátartozójuk. Egyszerűen elvesztettük azt a képességet, hogy emberként tekintsünk egymásra, illetve azt a hozzáállást, hogy ha én rövid távon lemondok valamiről, annak hosszú távon akár szélesebb körben is lehetnek előnyei – beleértve minket is. Persze azt, hogy ezen képesség visszanyerésére van-e mód, azt nem fogom tudni most megfejteni. A materialista társadalmaknak ez a legnagyobb problémája, ami az alapjukat képezi, hogy a tárgyak birtoklása eltávolít minket egymástól és nem arra tanít, hogy egymással törődjünk, a másik érdekeit is figyelembe vegyük. Egyébként a késői parlamentáris demokráciák korában, amiben most élünk, már néha nem is a saját érdekeik vezérlik az embereket, hanem az, hogy mit hittek el, vagy éppen mit nem. Széles tömegeket látunk, akik nyíltan a saját érdekeik ellen szavaznak, de nem azért, mert lemondtak az érdekeikről valaki másnak a javára, hanem mert hagyják magukat átverni. Amúgy, ez már nem is nevezhető átverésnek, hiszen a tudatában vannak a döntésüknek. Az, hogy mi alapján szavaznak az emberek, manapság már egy külön tudományág – többnyire a saját érdekeik vezérlik őket, de néha most már azok sem.

Engedd meg, hogy felidézzek egy gondolatot az édesapám hagyatékában talált feljegyzésekből: „A munkanélküliség nem csupán azt jelenti, hogy az embernek nincs keresete. Munkanélküliségről kell beszélnünk akkor is, amikor olyan emberek millióit látjuk, akik elidegenedtek életfeladatuktól.” Mit gondolsz erről?

Léteznek ezek a skálák, hogy valamivel „teljesen nem értek egyet/egyetértek/inkább egyetértek/nem értek egyet” stb., ezen a skálán én most az „inkább egyetértek” kategóriába esem. Szerintem annál már többen vagyunk itt a bolygón és több feladatunk van, mintsem, hogy minden ember csak és kizárólag a saját életfeladatával foglalkozhasson, de alapvetően egyetértek vele. Itt jelenik meg az a fajta probléma, amit már említettem: amit a Waldorf hozzáállásként többségében megtanít az ott tanulóknak, hogy minden emberből ki lehet hozni valamit, leginkább akkor, ha hagyjuk, hogy azzal foglalkozzanak, amiben ők igazán tudnak értéket adni. A társadalomnak ez egy sokkal ideálisabb felállás lenne, ugyanakkor nem feltétlenül értek egyet azzal, hogy minden embernek igénye lenne arra, hogy valami teljesen önazonosat, neki passzolót csináljon. Nem feltétlenül van meg ez a vágy az emberekben. Vannak tömegek, akik inkább csak azt szeretnék, hogy egy emberségesen elvégezhető munkáért tisztességesen fizessék meg őket és ne kelljen aggódniuk az alapvető szükségleteikért – sokan nem is támasztanak ennél magasabb igényeket. Persze vannak, akik igen és pont ez az, ami rossz: a társadalmunk – igaz, ma már kissé fellazultan – osztályok mentén szerveződik, viszont az effajta igény megléte, vagy hiánya nem az osztályok mentén változik. Tehát nem igaz az, hogy a nagyvárosok környékén élő értelmiségi családok gyermekeinek kivétel nélkül igénye lenne arra, hogy ő is egyetemi tanár, ügyvéd vagy mérnök legyen. Ott is születnek olyan emberek, akiknek bőven elég az, ha van egy irodai munkájuk, egyébként hagyják őket békén. Természetesen ez fordítva is igaz: számos, szerencsétlenebb társadalmi körülmények között élő embernek lenne többre igénye vagy akár képessége, mint hogy naphosszat a gyárban dolgozzon. Ugyanakkor lehetősége legtöbbször nincsen rá, és ez az, amit én egy nagyon negatív jelenségnek tartok. Ilyen szempontból én szimpatizálok Platón Állam című művével, amelyben megfogalmazza a filozófus-állam elképzelését, ahol az emberek aszerint rendeződnek társadalmi rétegekbe, hogy milyen kvalitásokkal és ezáltal milyen igényekkel rendelkeznek. Nyilván itt lehetne azzal vitatkozni, hogy mennyire korrelál egymással az igény és a képesség, de ha elfogadjuk azt, hogy a szerényebb képességű embereknek általában az igénye is kevesebb szokott lenni, azon túl, hogy meglegyen a biztos megélhetése, a feltevés megállja a helyét, így az embereket lehetséges igényeik és kvalitásaik szerint osztályokba rendezni. Ezáltal szerintem átlagosan közelebb kerülnénk ahhoz is, hogy kevesebb legyen az édesapád által leírt munkanélküliség. Hiszen, ha te filozófus vagy, és ott vagy a felső társadalmi osztályban, ott fontos szempont az, hogy te miben vagy a legjobb és hogyan tudod a legjobban hozzáadni a saját kvalitásaidat az állam, vagy a társadalom fenntartásához. Viszont, ha a munkások osztályában vagy, akkor a gondolkodók józan döntései alapján úgy van rendeződve a társadalom, hogy megtalálhatod azt a fajta egyszerűbb életvitelt és munkát, ami biztosítja neked a megfelelő és emberséges körülményeket – ugyanakkor, ha nincs igényed arra, hogy ennél többet tegyél, akkor nem kell.

Felgyorsult világban élünk, ahol az emberek többségének mérsékelt lehetősége van arra, hogy igazán elmélyedjenek valamiben vagy megfelelő időt szánjanak rá. Mindent azonnal, egyszerűen és a lehető legkevesebb időnket rabolva szeretnénk fogyasztani. Hogyan találhatunk megoldást erre a jelenségre?

Az, hogy az emberek figyelme fel van töredezve és ezért képtelenek fókuszálni és elmélyülni, az egy társadalmi probléma, amire idővel egy társadalmi megoldást kell találnunk, ha majd egyszer eljutunk odáig, hogy megállunk egy pillanatra. Remélhetőleg egy idő után majd ráébredünk arra, hogy hagyjuk magunkat elbutulni, hagyjuk ellopni a figyelmünket, feldarabolni és termékként értékesíteni. Ha ez egyszer majd tudatosul több emberben, akkor majd találhatunk rá valamilyen alternatívát. Addig is, azt gondolom, ha vannak olyan dolgok, melyeket ebben a kontextusban és felállásban is szeretnél információként, ingerként átvinni, akkor annak meg lehet találni a megfelelő módját, még az általam annyira embertől távolinak tartott platformokon is, mint a TikTok. Ha van valami, amit el szeretnél mondani az embereknek, és van hozzá elegendő kreativitásod és szabad gondolatod, akkor mindig meg lehet találni a lehetőséget az adott rendszer keretein belül is arra, hogy értesüljenek róla az emberek. Amennyiben az a problémád, hogy amit át szeretnél adni, az nagyon nehéz, vagy összetett, akkor megfogod, kinyújtod, ránézel és megfelelő darabokra szeded. Megfelelő érdekességgel szerintem igenis lehet belőle olyan tartalmat készíteni, ami, ha nem is egyben és nem is minden emberhez jut el, de át lehet adni. Nyilván nem fogsz tudni a YouTube-on vagy a TikTok-on antropozófus gondolkodókat nevelni, de szerintem nem igaz az az alapvető gondolat, hogy ha valamivel tényleg meg tudod fogni az embereket, ne figyelnének oda rá, akár a szabadidejüket is feláldozva. A YouTube egyébként egy kiváló példája ennek, hiszen sok tartalomgyártó készít hosszabb videókat, mint pl. a Tanulom magam csatorna, ami alapvetően nem szórakoztatással, hanem edukációval foglalkozik. Ebben az esetben sem igaz, hogy nincsenek meg azok a módok, melyekkel, kellő kreativitással rá tudod venni az embereket, hogy meghallgassanak téged.

Szerinted megvalósítható lehet egy olyan ideálisabb társadalmi berendezkedés, amely a kapitalizmus alternatívája lehetne? Hogyan működne a gyakorlatban?

Ez a kérdés kicsit megválaszolhatatlan, hiszen egy társadalmi berendezkedésnek kismillió rétege van. Történelmünk során minden korszak összes berendezkedése nagyon összetett és sokrétegű volt. Alapvetően azt gondolom, hogy egy olyan társadalom lenne ideálisabb, ami emberléptékű. Ennek nagy része a neveltetésemből származik, de én azt gondolom, hogy az a társadalom tud emberléptékű maradni, ami méretében is az. Szerintem egy nyolcmilliárd emberből álló társadalom már nem emberléptékű, ha az egyén szemével vizsgálod ezt a dolgot. Az egyén szemével nézve egy kisebb közösség, pl. egy falu, egy kisebb város tud az lenni. Én a faluközösségi létet amúgy is nagyon favorizálom, praktikusnak és emberközelinek tartom. Ez alatt persze nem a feudális berendezkedés kizsákmányoló rendszerére gondolok, hanem arra, ahogy régen a faluközösségek felépültek, ahogyan a benne élő emberek egymás életét segítették és ahogy gyakorlatilag önellátóan élték az életüket, távolsági kereskedelemre pedig csak olyan dolgok esetében volt szükség, amelyek luxuscikknek számítottak, vagy nem voltak elérhetőek egy adott régióban. Ilyen léptékben indokolhatónak tartom a nemzetközi kereskedelmet és utazást, de úgy gondolom, hogy az emberiségnek szüksége lenne egy, sokkal inkább a lokális szintre visszaszorító fordulatra. Nem tudom pontosan megbecsülni, hiszen még nem vagyok szociológus, mindenesetre vannak olyan tendenciák, amelyek afelé mutatnak, hogy amikor kifogy a szufla a napjainkban zajló, globalizációs felhajtásból, akkor a lokális életvitel felé mutató átalakulások fognak elindulni. Ez nyilván rengeteg negatív hatással fog járni, hiszen rá vagyunk állva erre a rendszerre, de alapvetően azt, hogy visszakényszerülünk a lokálisabb szintekre, azt egy üdvös dolognak tartom. Összefoglalva, ha egy nagyon idealizált, konkrétumoktól mentes, ideológiai alapú elképzelést kéne mondanom, akkor az én szívemben az él, hogy egy olyan világot tartunk fenn, ahol faluméretű közösségekben élnek az emberek, néhány száztól néhány ezerig tartó lélekszámmal, melyek települések, gazdaságok köré tudnának szerveződni. Egy ezer fős településen, az élelmet előállító és az állatokkal foglalkozó embereken kívül már helye lehetne a művészeteknek, a „politikai irányításnak”, a kultúrának és minden egyébnek. Ezen közösségek között persze van kapcsolat és kereskedelem, hiszen nem tud mindent előállítani magának egy ilyen közösség. Azt, hogy ilyen közösség felett milyen hatalom álljon, nem tudom megválaszolni, de egy ilyen volumenű közösségekből álló világ szerintem ennél magasabb szintű hatalom nélkül is működni tudna. Maximum egy adminisztratív jellegű hatalmat tudnék efölött elképzelni, mely egy központi helyről koordinálna, hogy minden közösségnek nagyjából egyformán jusson mindenből és egyik se szenvedjen hiányt. Ezen kívül diszponálhatna olyan dolgok felett, melyek létfontosságúak a közösségek élete szempontjából: pl. a közös vizek, tengerek, folyók, erdők, természeti kincsek, melyek ugyanúgy közös használatban lennének. Szerintem egy ilyen, adminisztratív jellegű, felsőbb, irányító szervre azért szükség lenne, akik menedzselik azt, hogy ki, milyen mértékben használja a közös értékeket a faluközösségek közül. Én valami hasonló világban érezném magam a legjobban.

Ha már az egyszerű és könnyen fogyasztható tartalmat említetted, mi a véleményed az ilyen igényt kiszolgáló és képviselő médiumokról? Hogyan befolyásolják és alakítják a fiatalok tartalomfogyasztási szokásait?

Minden korban szükséges különbséget tenni a bulvár és az önmagukat komolyan vevő médiumok között. A bulvár egy olyan jelenség, amire az embereknek más-más megjelenésben, de minden korban igénye volt. Az uralkodókon, hírességeken való heccelődés, apróságaikon való csemegézés minden kornak a sajátja volt, Rómától kezdve egészen biztosan. Mivel az ipari forradalom óta egy globalizált, felgyorsult társadalomban élünk, ezeken a folyamatokon a bulvársajtó is átment, őket a helyükön kell kezelni. Van egy másik csoport, ami a szórakoztatásra szakosodott, ezen belül vannak még minőségi és kevésbé minőségi médiumok. Azt, hogy valaki milyen minőségű tartalmat fogyaszt, embere válogatja, illetve azt is, hogy ki mit tart minőséginek, ami régióktól, osztályoktól is függhet. A komolyan vehető médiák között – melyeknek a hiteles tájékoztatás az Alfája és az Omegája – vannak azok, melyek szándékosan félrevezetnek és propagandát készítenek, illetve a tényleg komolyan vehető sajtók, melyek közül az ember kedve és ízlése szerint válogathat. Szerintem a könnyen fogyasztható tartalmaknak a bulvár szempontjából van létjogosultsága, mindig is volt. Nem tartom különösebben károsnak az ilyen médiumokat, mert azon emberek, akikhez szólnak, megtalálnák nélkülük is máshol a hasonló szintű szórakoztatás csatornáit. Véleményem szerint a TikTok-kal is lehet jól és rosszul is élni, nyilván a rövid videókat megosztó platformoknak van egy olyan negatív hatásuk, hogy atomizálják a figyelmünket, lerombolják a fókuszálóképességünket, de szerintem az emberi egészségre adott esetben ennyire káros csatornákat is fel lehet okosan használni. Aki minőségi tartalomgyártó, és van mondanivalója, az fel tudja használni úgy ezt a csatornát is, hogy meg tudja szólítani azokat a rétegeket, akikhez nem tudna elérni hosszadalmas cikkekkel vagy egyórás műsorokkal.

Bár tisztában vagyok vele, mely platformokat tartod hitelesnek a politikai és társadalmi tudatosság szempontjából, mégis szeretném megkérdezni: Milyen kritériumok alapján ítéled meg egy médium objektivitását és hitelességét?

A ténylegesen megbízható hírforrásnak számító médiák köré azért kialakulnak azok az érzetek, melyek alapján egy idő után már tudod, hogy a rajta található hírek általában igaznak, tisztának, szakszerűnek és profinak bizonyulnak-e, és ez hosszabb távon megalapoz egy bizalmat. Szerintem azok az emberek, akik tudatosan szeretnének médiát fogyasztani, ők meg tudják határozni, melyik elvek azok, melyeknek érvényesülni kell egy hiteles, függetlenül működő médiatermék esetében. Szerintem ez a tudatos olvasó számára ellenőrizhető, ha máshogy nem, egyes hírek különböző portálokon való megjelenésének összehasonlításával. Egymáshoz viszonyítva meg lehet állapítani, mennyire felel meg az adott médium ezeknek a kritériumoknak.

Mit tanácsolnál egy olyan végzős vagy végzett diáknak, aki még keresi a helyét az életben?

Azt tanácsolnám, hogy legyen türelemmel, járjon nyitott szemmel és nyitott lélekkel, érdeklődéssel – a világ sokkal szerteágazóbb és sokszínűbb, mint elsőre tűnhet. Furcsán hangozhat, de kb. másfél évvel ezelőtt még én is azt gondoltam, hogy a világ nagyon szűk, nincsenek lehetőségek, nagyon behatárol téged az, hogy honnan jöttél, milyen eszközöket kaptál. Mostanra jutottam csak el odáig, hogy ez azért alapvetően nem igaz, hiszen a világ korlátlan lehetőségek tárháza. Nem kell félni, ha meg kell változtatnunk a döntésünket, nem kell félni, ha új irányba kell indulnunk. Merjünk kockáztatni, merjünk olyan irányokba menni, amelyekről azt gondoljuk, még előttünk nem ment senki.

Annak kapcsán, amit említettél: az embereket legtöbbször csak saját maguk, legfeljebb néhány közeli hozzátartozójuk érdekli. Érdekes megfigyelni, hogy pl. egy Európa-bajnokságon a magyar válogatottnak szurkolni olyan különleges élmény, hogy ilyenkor, ha egymást nem is, de tizenegy embert nagyon tudnak szeretni és az egyébként, a mindennapokban szokványos negativitásnak sincs helye. Ilyenkor megosztottak sem vagyunk, nem számít a szexuális és politikai orientációd sem, egy semmihez sem fogható, nemzeti összetartozás-érzés tapasztalható. Hogyan lehetne kiterjeszteni ezt a szeretetet és támogatást egymás iránt is, amit jelenleg csak a futballcsapatnak való szurkolás képes megteremteni?

Azt gondolom, hogy a futballban tapasztalható rajongást meg azt a „feelinget”, ami összefog ilyenkor egy nemzetet, fenntartásokkal kell kezelni. Ez nem olyan fajta szeretet, összetartozás, amelyre a kérdésben gondoltál. Alapvetően ez egy tömegpszichózisos jelenség, ami nagyon jó tud lenni, de ez szerintem nem fordítható át egy az egyben a mindent átható, társadalmi szeretetre és megértésre. Szerintem az emberek alapvetően tanulásra képesek, mint egyének, de az emberi alkat nagy általánosságban olyan, hogy addig megy, ameddig nem veri a fejét a falba, aztán koppan, és le tud szűrni valamilyen szintű tanulságokat, abból, hogy miért koppant – több sebből vérzik, de szerintem nagyjából ez történt a II. világháborúban is. Ebből a fejlett világ vont le tanulságokat, így egyes dolgokat másképp csinál a világháború katasztrofális hatásainak köszönhetően. Azt gondolom, hogy ha ez a szélsőséges fragmentálódás, atomizálódás és elidegenedés tényleg annyira elharapódzik majd, akkor az emberiség majd ebben is koppanni fog, össztársadalmi szinten. Aztán majd ebből a koppanásból talán születnek olyan berendezkedések, megoldások és filozófiák, amelyek jobban építenek az egymás iránti megértésre, az egymásra való odafigyelésre és a szeretetre.

Csernyus Lőrinc építész. A Magyar Művészeti Akadémia Aura tagja, a BME építész karának oktatója. A mindennapokban középületeket, családi házakat tervez, előadásokat tart. Ő tervezte az Óbudai Waldorf általános iskolai épületének új részét, sok évvel ezelőtt, mint akkori óbudai waldorfos szülő. Éppen ebben az épületben ültem le vele beszélgetni. Emellett pedig, évente egyszer, építészet epochát tart az Óbudai Waldorf gimiben. Volt szerencsém nekem is részt venni ezen az epochán, ahol Lőrinc végigvezette az osztályunkat az építészettörténeten – a megalitikus építményektől elkezdve, az antik, a reneszánsz építészeten át egészen a modern, valamint organikus építészetig. Szóba kerültek a fontos magyar építészek, illetve Rudolf Steiner és Makovecz Imre építészete.



Tudnál mesélni kicsit a Te kapcsolatodról az építészettel? Honnan hozod azt, amivel az epochán foglalkoztunk, mi az, ami Téged megfogott benne?

Két dologról kéne, hogy beszéljek. Az idő szerintem mind a kettőre kevés. Egész más, hogy tanítok egy epochán, és megpróbálom átadni azt, amit én már megtanultam, hogy szerintem mi a fontos. Hogy építészettörténetet vagy vizuális kultúrát továbbadjak fiataloknak. És egész más, hogy miért lettem én építész és milyen házakat tervezek. A pedagógiai, oktatási része az félig-meddig általános, egyetemes, és az, hogy én a szerves, organikus, Rudolf Steiner, Makovecz Imre, Koós Károly építészetét szeretném a legjobb tudásom szerint közvetíteni az utánam jövőknek, az két különböző dolog. Tehát oktatni egyetemességet lehet. Ott nem szabad elvinni abba az irányba, hogy nekem mi a kedvencem, mert neked lehet, hogy nem az. Neked mindent meg kell ismerni, meg kell tudni, ha egy jó tanárod van. Egy jó tanár az mindent elmond, aztán döntsd el, hogy mit akarsz. Velem is ez volt. Az, hogy én a kéket jobban szeretem, mint a sárgát, az már magánügy. És ez az építészetre is igaz.

A Waldorf-világgal hogyan kerültél kapcsolatba?

Makovecz Imrén keresztül, nagyon régen, 1981-ben. Akkor hallottam róla, tanultam tőle, de sokkal inkább lenyűgözött engem Makovecz Imre, mint az antropozófus Rudolf Steineri építészet. A következő nagyon nagy lépcsőfok, nekünk három gyerekünk van a feleségemmel, s a legelső, Bence, iskolás korú lett. Messze nem a Waldorfnak állt a zászló. 1997-98 körül volt ez. Azt mondtuk, hogy megnézzük a kerületben lévő összes iskolát, és eljöttünk ide is. Akkor bemutatkozott Szombauer István, hogy ő lesz a következő évi osztálytanító. Addigra már túl voltunk rengeteg meghallgatáson, és azt mondtuk, hogy ennél nincs jobb. Felvették Bencét, beirattuk ide és utána már egyértelmű volt, hogy a két lányunkat is hozzuk ide. Nem bántuk meg. Aztán építész én voltam a legközelebb a kuratóriumban, aki Rudolf Steinert ismerte, ez Makovecz Imrén keresztül következett be. Beválasztottak a kuratóriumba mint kurátort, és megbíztak, hogy tervezzem meg az Óbudai Waldorf épületét. Az első ütem megépült, a többi nem. De aztán mindenféle fejlesztésekben benne voltam. És közben három gyerekem járt ide.

Milyen antropozófiai szempontok voltak az épület tervezésénél, amiket szem előtt tartottál?

Egyrészt van a magyar szerves építészet, amit Koós Károly, Frank Albright és Rudolf Steiner munkásságából és építészetéből Makovecz Imre úgy összegyúrt, hogy ez egyedülálló lett a világon. A magyar szerves építészet. Nekem a legnagyobb problémám az volt, hogy hogy tudok túllépni Makovecz Imre építészetén, és nem egy stíluskövető lenni, hanem saját gondolkodással dolgozni. A mai építészetem meg már levált Makovecz Imre építészetéről. Ő azt gondolta, hogy a tanítványnak az a legfontosabb, hogy legyőzze a mesterét, de ne árulja el. Bizonyos dolgok egyértelműek a mai napig. Magas tereket kell csinálni, nem nyomottakat. Természetes anyagokat kell felhasználni, íves, a növényvilágra emlékeztető mintákkal. Imre azt mondta, hogy az építész feladata összekötni az eget és a földet a házaival. Én ezt úgy módosítottam, hogy a tér nevel. Tehát ha bemész a térbe, az neveljen. Például, ha bemész az euritmia terembe. Ne kelljen összegörnyedned. A formavilág, ami az egész Föld bolygóra jellemző, az nem a kocka. Ha végigmész az építészettörténet fő korszakain, ott nem a sík födém, nem a kocka a domináns. Kell az is. Nem akarok a modernizmussal vitatkozni. De akik a legdrágább házakat tervezik, azok sem laknának ilyen helyen. Van egy álságosság ma az építészetben. Az antropozófus építészet ez ellen megy. De azért, hogy ez ne legyen formalitás, ahhoz ismerned kell az antropozófiának a szellemiségét, a hármas tagozódást például, ami nem egy egyszerű feladat.

Hogyan kezdtél epochákat tartani Óbudán?

Felkértek. Kozma Ági művészettörténetet tanított itt, csak aztán elment külföldre (gyönyörű, nonfiguratív képeket fest). Megszűnt a művészettörténet oktatás itt. Akkor Szecsődi Attila tanár úr megkeresett, hogy vállalnék-e ilyet. Mondtam, hogy igen, de akkor vonjuk be az építészettörténetet. Nincs más iskolában építészettörténet oktatás. De felkért az iskola, és most már van jövő évi felkérésem is. Kiderült, hogy jó, ha 12 év után én oktatlak titeket és mesélek.

Engem nagyon megfogott a Makovecz és Steiner-féle természeti gondolkodás, a természeti mintákhoz való visszanyúlás. Ez közel áll hozzám. Szeretem a történelmi, művészettörténeti részt. Megfigyelni, hogy bizonyos művészettörténeti korszakok hogyan hatottak az emberiségre és a társadalomra, és ez hogyan jelenik meg a művészetben. Tudnál egy kicsit mesélni arról, hogy mik zajlanak ezen az epochán?

Én azt gondolom, hogy összművészet az építészet. Abban minden ott van. Előtte mész el, benne jársz, benne látod a képeket, a szobrokat. Ha én nem szeretek megnézni egy festményt, akkor nem megyek el előtte. Egy ház előtt, ahol lakom, minden nap el kell sétálnom. Az épített környezet, akár akarom, akár nem, itt van előttem. Ismerni kell. Erre próbállak ránevelni titeket. Nézzetek kicsit feljebb, oda, hogy mi az épített környezet, ami körbevesz. Hogyan hat a szellemiségemre, a kedvemre? Akarom-e formálni az épített környezetet? Megnézem-e a házak tetején az alkotásokat? Menj végig a Szent István körúton, és ne csak a kirakatig nézz, hanem kicsit feljebb. Nem az építész számít elsősorban, hanem, hogy gondolkodom-e, eszembe jut-e az ökológiai lábnyom. Makovecz és más építészek, amikor elkezdték a szakmát, akkor ösztönösen 50 kilométernél messzebbről nem szereztek be építőanyagot. Nem produkálok fuvarozási költséget és környezetszennyezést. Környezettudatos szemlélet.

Tudsz mesélni konkrét dolgokat, amiket csináltál az epochán, amiket megmutatsz a diákoknak?

Egyrészt megmutatom a saját munkáimat. Szeretik, hogy tanár úr nem csak a levegőbe beszél, hanem tud házat tervezni. Vagy nem tud. Döntsék el ők. Szeretik a saját vagy kortárs építészetet. Vagy Waldorfba járó szülők építészetét vetítem. Be szoktam mutatni, hogy milyen Waldorf terveket csinálunk. Szegeden dolgozunk, Vácra is dolgoztam. Most lassan folytatják Óbudán is a tornacsarnokot. Szóval folynak waldorfos beruházások. Folyik a Waldorf-képzésnek egy minél szélesebb lábú kivetítése Magyarországon. Fontos, hogy az oktatáshoz ne csak a szellemiség párosuljon, hanem egy olyan háttér, épületbázis, amit nem lehet tönkretenni. Ebben az épületben, ahol most ülünk [az Óbudai Waldorf Lőrinc által tervezett szárnya], az a zseniális, hogy ezt nem bérli az alapítvány, ez a miénk. Szerintem nagyon fontos, hogy ezt nem veheti el semmilyen kormányhatározat.

Milyen feladatokat adsz a diákoknak az epochákon? Például, amikor kimentünk rajzolni.

Nem sokat, mert ti is be vagytok táblázva. Úgy indul egy epocha, hogy van 3 hét. Mire eljut hozzám, addigra marad két és fél. Nektek szerintem nem volt olyan, hogy a levegőbe rajzolunk gyertyával a sötétben. Kvázi egy fény euritmia. Ezt nagyon élvezték. Ezt szeretném visszavinni, de kevés az idő. Nehéz, hogy információt adjak át, vagy játsszunk. Hosszabb időt szánnék az epochára. Még egy hetet be tudnék tenni. De feszes a menetrend, éves munka, színdarab… Az építészet epocha van leghátul a rendszerben. Táborba elvinnélek titeket két napra. Építeni. Tudsz házat építeni két nap alatt. Van olyan, hogy fűz-építészet. Leszúrsz fűzfa ágakat, és ha elkezded behajlítani, akkor lesz egy hajlék – amit mutatok is a diákoknak az első órákon. Aztán az kinő. Ha elő van készítve, akkor két nap alatt kész.

Mi az, ami kiemelkedik az epochából? Amit a legfontosabbnak tartasz?

Voltak egy napos gyakorlataink, de ahhoz azért kellett segítség. Ha egy életfát felállítunk, az megvan egy nap alatt. Már a gimisek vannak elég erősek, meg elég magasak. Van egy kis kunhalom, egy lecsupaszított fa két szarvval. Nemzetiszínű szalagokat ráakasztunk, meg fenyőágakat. Köré csinálunk Waldorf spirált. Ez egy nap, ha nem kell messzire elmenned. Kell egy önkormányzat, vagy valakinek a telke, aki megengedi. Olyan, mint egy színházi előadás. Az osztály egy része fúr-farag, másik bográcsozik. Mindenkinek van feladata. Erre rá kell készülni. Ez az, amit Steiner meg Makovecz a közösségnek ad.

Neked mit adnak ezek az epochák, mit viszel magaddal?

Azt, hogy én minden évben eggyel idősebb vagyok, miközben mindig ugyanaz a korosztály jön hozzám. Egyre tágul az öregember és a fiatal között a távolság. Én már nem tudok ugyanúgy rohangálni, mint 12 éve. De ha nincs egy ilyen kapcsolat, akkor hamarabb öregszem. Én szeretek bejönni.

Mennyit alakít egy osztály a hangulata azon, hogy miről miket mesélsz? Szokott-e alakítani egyáltalán?

Nem, nem szokott. Az nem, mert a diák vagy odafigyel mindenre, vagy semmire sem. Inkább azt látom, hogy ha van olyan osztály, akit érdekel jobban, mint az átlagot, akkor minden órán komolyabb dolgokat kell mondanom. Például nem mindegy, hogy hányat kérdeznek. Tehát van olyan epocha, ahol egy kérdés nem hangzik el a három hét alatt. Van, ahol mindig van kérdés, nem mindig ugyanaz az ember, de jelentkeznek és kérdeznek. Szerintem nem miattam alakul ez ki, hanem a diákokban van. A leadott füzetekből látszik, hogy elképesztő gyönyörű vagy összedobott.

Mi az, amire kíváncsiak a diákok?

Ezt nem tudom pontosan megmondani. A fiúkat nagyon érdekli a technika. Mi hogyan épül meg? Amikor azt a kérdést fölteszem, hogy épül egy piramis, egy megalitikus építmény. A lányoknál egész más, ott sokkal inkább a kinézet érdekli őket. Arra kell az első két óra – én erre nagyon figyelek –, hogy ezt a konzervet felnyissam bennük, és kérdezzenek, mert nem szeretnek kérdezni.

A Te szemszögedből miért lehetnek fontosak az epochán szerzett élmények a diákok számára? Mi az, amit el tudnak belőle vinni?

Szerintem akár egy-egy mondat. Az nagyon fontos, hogy én, meg az összes többi tanár hiteles legyen. Lehet, hogy csak egy fél mondat ragad meg a három hetes epochámból, de ha az megvan, az már jó. Én abban hiszek, hogy egy tanárnak – főleg az én esetemben – kell ismernie a szakmát, amit nektek átadok, mert nagyon hitelesen kell tudnom mesélni. Még az öregembert is a mese vonzza. Én mesélek az építészetről. Nem mondom el, hogy hány centi, hány deciméter. Ha érdekli a diákot, utánanéz. Odaül a laptop elé, minden adatot megtalál például a görög oszlopfőkről. De az biztos, hogy nem tudja kitalálni, hogy egy forma hogy kapcsolódik az istenekhez.

Ezeket a meséket mivel tudod megtámogatni?

Tudással. Van egy nagy tudás mögötte. Csak nem mindegy, hogy arról szárazon kezdek el beszélni, vagy mesélek.

Vannak olyan pillanatok egy-egy korábbi epochádról, amik nagyon megmaradtak benned, és amit őrzöl, mint pozitív emlék?

Amikor szép rajzokat, füzetet látok, értelmes kérdéseket kapok, de leginkább az, amikor megyünk rajzolni a városba. Ott ülünk a Bem rakparton, én is leültem a diákok mellé.

És miket szoktak lerajzolni, mi az, amit nagyon szeretnek?

Klasszicista épületeket. Két helyre szoktunk menni, a Duna két oldalán. Ha a pesti oldalt rajzoljuk, akkor a budai oldalon a Bem rakparton, a Batthyány téren ülünk. Nagyon számít, hogy amikor én ezt elkezdtem, akkor még nem volt okosmobil. Tehát ma már mindenki csinál egy-két képet, hazamegy, és abból rajzolja le. Ott le kellett rajzolni. Ez nagyon látszik. Nagyon látszik, hogy nem telefonnal rajzolok a levegőbe, hanem gyertyával. Én azzal kezdtem. A fénynek a melegsége, meg a gyertyaláng egész más, mint amikor a mobiltelefonnal egy nagyon hideg vonal jön ki. Hozzá kell szoknom, hogy változik a közeg is.

Steiner-féle építészetről tudsz még kicsit mesélni? Nekem az volt érdekes az epochán.

Rudolf Steiner volt az egyik mestere – akivel sose találkozott – Makovecz Imrének. Steiner két nagy épületével tűnt ki, az 1-es és a 2-es Goetheanummal. Mind a kettőben az antropozófiai térformálást fogalmazta meg, amit átvett Makovecz is, meg más nyugat-európai építész is. Tehát Rudolf Steiner már az első világháború környékén nagyon nagy hatással volt az európai építészetre, utána meg az expresszionista építészetre, de az első világháborúval ez az egész szecesszió, századforduló, steinerista szemlélet, ez megszűnt. De Makovecz Imre ebből hozta létre a szerves, organikus építészetet. Vagy ebből hozta létre – bár ők nem találkoztak – Frank Lloyd Wright az Organic Architecture-t. Volt egy ilyen impulzus egészen az első világháborúig, amely egy teljesen új szemléletet, gondolkodást hozott. Amit aztán persze az egész világot behálózó, bauhaus, kommunizmus, globalizmus, a II. világháború, az levett az asztalról. Tehát én, amiben gondolkozom, meg az, amiben az egész Waldorf gondolkodik, az mindig háttérbe szorult.

Mi az, ami még megjelenik a steineri világképből az ő építészetében? Például a hármas tagozódás?

Az első Goetheanum alaprajza, Makovecz Imre szigetvári templomának alaprajza, vagy jó pár épület, aminek elkezdi nézni az ember a metszetét, alaprajzát, hármas egységekből áll össze. Nem tűnik fel, de ez a hármas tagozódás. Egy családi házban van a lakó-előtér, a konyha, a nappali – hármas egység. Vagy például a test-lélek-szellemnek a hármassága. Az is ott van, de azt sokkal nehezebb építészeti térfejlődéssel lefordítani, az szerintem annál több.

Van-e valamilyen reakciója a diákoknak arra, amikor bemutatod a steineri építészetet?

Nem is tudják, hogy mi ez. Nem is nagyon hangoztatom, mert szerintem az a fontos, hogy ne legyen ilyen deklaráltan kimondva. Hanem érezzék azt, hogy ha mondjuk szeretnének építtetni egy családi házat, akkor mit szeretnének benne. Találkozik az ember egy építésszel, és tudja azt, hogy “én ezt a hármas egységet szeretném”. Tehát, hogy belépek egy házba, van egy lakó-előtér, nincs szűk előszoba. Innen nyílik egy konyha meg a nappali – egyébként a legjobb házaknál ez egy tér, és egyébként hiába van a gyereknek az emeleten saját szobája, ott írja a leckét [a közös térben – a szerk. ]. Ott állítják fel a karácsonyfát. A régi magyar pitvaros parasztházaknál is megvolt, csak más térarányban. Bementél – kemence, konyha, tisztaszoba, második szoba, és volt egy tornác előtte. Tehát, hogy ezt régen tudták. Aztán jött a kommunizmus, és megcsinálta a Kádár-kockát, amiből ezt kipaterolták.

A Te munkáidban megjelenik Steiner, és az, amit tanultál róla?

Ha azt mondom, akkor én talán egy nagyon jó Makovecz Imre tanítvány vagyok. Az én építészetem – főleg a nagyon korai – az Makovecz Imre. Steiner Makovecz Imre mestere volt. Én nem olyan házakat tervezek stilárisan, mint Steiner, mert az Imre azt mesélte, hogy a Kárpát-medencében nem olyat kell tervezni, de tudni kell, hogy ő mit csinált. Ha azt mondod, akkor inkább Makovecz házakat terveztem korábban, de most már nem. Már ez az iskola sem az [Óbudai Waldorf].

A waldorf-szülői lét volt ilyen tekintetben rád hatással?

Hogyne. Itt már próbáltam új dolgokat csinálni [az óbudai bővítésnél]. Először mindenki azt mondta, hogy milyen vacak ez a terv. Aztán kiderült, hogy ez mindenkinek tetszik, meg, hogy használható. Főleg a legfelső szinten az euritmia terem. Meg kívülről, ahogy ez kinéz, ez teljesen egyedi. Az Imre nem tervezett ilyeneket. Én minden házamnál a házon kívül csinálom meg a szerkezetet. Ha megnézel egy oszlopot itt, az nem a ház falában van, hanem el van téve a háztól. Egész fura alakja van, és ez tart tetőt, mindent. Nekem nagyon sok ilyen házam épült meg, de ez volt a legelső, mint ilyen kísérlet.

Kicsit visszakanyarodva az epochákhoz. Ha lenne, egy másik Waldorf-intézmény, aki gondolkodna, hogy elindít építészet epochát, akkor mit javasolnál nekik, hogy mit tartsanak szem előtt?

Kérdés, hogy hány óra egy epocha, mennyi idő van. Nekem van egy összeállított, nagyon szigorú olyan menetrend, amely bemutatja mondjuk a megalitikus építészettől egészen a középkor végéig, és utána, ahogy gyorsulnak az építészeti korok, eljutunk a modern építészetig. A legnagyobb problémám az – de ehhez kéne egy plusz hét, mert nagyon tetszik nekem –, hogy az új korosztálynak egyre fontosabb a jövőért való felelősség. Az első epocháimon fel sem merült a zöld építészet, az ökologikus építészet. Most már sokkal jobban érdekli őket. Vannak olyan építészeti korstílusok – klasszicizmus, eklekticizmus stb. –, amit én már ki is hagyok, mert nem fér bele a három hétbe. Viszont azt látom, hogy ha arról beszélek, hogy ma mi a – nem átveréses – öko építészet, akkor az fontos. De ez már megint azt jelenti, hogy legalább három-négy órát nekem rá kell szánni. De azt mondom, hogy ez megéri. Ez érdekli a diákokat. Vannak olyan építészeti stílusok, amikor látom, hogy mindenki alszik. Egyébként nem csodálom, de ha én szigorúan venném ezt, mint egy ilyen klasszikus rend szerint történő oktatás, akkor három hét alatt nem jutnék el addig, ami nekem fontos. Hál' Istennek itt szabad kezem van. Senki nem szól bele. Tulajdonképpen azt néha sajnálom, hogy egy tanár sem jön be, hogy meghallgassa az órát.

Akkor ez az, amihez leginkább kapcsolódni tudnak? Az természetes építészet?

Igen. Erre már lehet, hogy egy külön epochát kéne csinálni. Vagy fél epochát, mert üti a kettő egymást. Az építészettörténet az olyan, mint a művészettörténet vagy az irodalomtörténet. Ki lehet hagyni, de attól Te nem leszel jobb. Viszont azt is érzem, hogy ha nincs ez a teljesen aktuális, napi szinten való odafigyelés az épített környezetre, az nem jó. Ez nem építészettörténet, hanem az épített környezetemnek a bemutatása.

Azaz, amivel találkoznak a diákok napi szinten.

Igen, csak meg kell ezt nekik fogalmazni, irodalmat kell mutatni. Hova menjen, ha netán olyan helyzetbe jut, hogy családi házat akar magának tervezni. Most nem is arról beszélek, hogy építész akar lenni vagy nem, hanem hogy bárhol bele kell nyúlni a környezetbe.

Szoktál kapni visszajelzéseket? Például, hogy ha beszéltél egy épületről vagy stílusról és feltűnt a diákoknak, ahogy az utcán jártak?

Nem. Olyan volt már – és ennek örülök –, hogy amikor bemegyek egy epochára, és megkérdezem, hogy ki szeretne építész lenni, még senki. Már jelentkeznek egy páran arra, hogy kit érdekel az építészettörténet. De minden évfolyamból jelentkeztek – miattam, mert mit hallottak az epochán –, és van, aki le is diplomázott építészként. Tudok, kettő-háromról tizenkét év alatt, aki miattam diplomás építész lett. Most nem egy kedvelt szakma, az én időmben az volt. Most az informatika az. Nem egy vonzó szakma az építészmérnök. Nem lehet annyit keresni sem.

Van valami más, amiből tudod, hogy sikerül hatnod a diákokra?

Hát tőled tudom például, hiszen meghívsz. Ilyenek mindig vannak. Nagy problémám az – de ez nem az én problémám, csak én is megélem –, hogy a fiatalokat nem érdekli semmi. Én rengeteg előadást tartok havonta, és csak szerves építészetről beszélek. Csak nyugdíjasok jönnek. Fiatalokat nem érdekel semmi. Ingyenes. Én két egyetemen is oktatok építészetet. Nem kötelező tantárgy. Négy-öt embernek tanítok. Erre mondta a Makovecz, ha egy ember beül, akkor is tartsd meg. Én ezt tartom is.

A Te célod mi szokott lenni? Akár az epochákkal, akár az előadásokkal.

Semmi. Oktatni kell. Ahova hívnak, oda megyek. Ahova lehet, megyek, ingyen is. De ennél többet én nem tudok produkálni. Este 7-kor Pátyott beszélek Kós Károlyról. Ott van negyven nyugdíjas, de nem nekik kéne beszélnem Kós Károlyról, hanem mondjuk húsz nyugdíjasnak és húsz pátyi fiatalnak. Arról, hogy ki volt Kós Károly – író volt, költő, építész. Bartók Béláról tartok előadást, meg Kodály Zoltánról. Senkit nem érdekel a fiatalok közül. Nem is ismerik őket.

Inkább csak reménykedsz, hogy az epochákon megragad valami?

Igen. Remény nélkül én már nem élnék. Tehát az ember azért van, hogy mindig jó kedve legyen, és örömet szerezzen. Még ha csak magának is. Szerintem már rég mindenki beteg lenne, ha nem lenne ez a humor, jókedv valahol benne. De egyedül csak annyit tudok tenni, hogy beszélgetek veled és ettől jó kedvem lesz.

Milyenek az epochák hangulatra?

Részben élvezem, ahogy élnek a diákok. Mondjuk azt nagyon utálom, hogy esznek, alszanak. Van egy olyan szabadosság a mai fiatalságban, ami bennem nincs. De lehet, hogy ez normális. Ennél egy fokkal jobban izgat, ha még közben dumál is. Meg vegye le a sapkáját, ha bejön. Köszönjön. Szerintem négy-öt olyan dolog van, amit ha megtanul egy fiatalember, akkor már tudja, hogyan kezelje magát. Ha nem tanulja meg, attól nagyon könnyen szét tud csúszni. Nem véletlen, hogy fohásszal kezdjük a napot. Ezek nem hülyeségek, még ha a diákok utálják is. Tehát nem lehet elengedni magadat, én azt gondolom. Mert utána nagyon nehéz ebből visszatérni.

Mit érzel, abban a három, vagy két és fél hétben, amit egy-egy osztállyal töltesz, mi az, amit át tudsz adni?

Például az egy nagy eredmény, amikor bejövök, és mindenki csöndben van. Csak arra az egy pillanatra, hogy megjött a tanár úr. De ezt én el szoktam mondani. Ha ez kialakul három hét alatt, akkor lehet, hogy nem felejtik el. Azzal nem foglalkozom, hogy mi ragadt meg bennük. Döntsék el. Egyébként látom a füzetekből. Egész más, aki nem adja le, mint aki leadja. Az, hogy milyen jegyet adok, engem nem érdekel. Kiindulok abból, hogy augusztusban ne kelljen pótvizsgáztatni, de azért ne ússza meg az, aki semmit nem csinál. Aki viszont tényleg pótvizsgázik, akkor legalább az fölhív, hogy miből készüljön. És én megadok három tételt – megnézem, hogy miből nem írt semmit. De ez pedagógia, ez nem ismeretátadás, mert ezt rögtön elfelejti augusztus 25-én.

Mit szoktál a füzeteken nézni? Mi az, ami abból visszajön?

Milyen rajzokat csinálnak, ha csinálnak. Nem kötelező. Most ezen is gondolkozom, mert van, aki nagyon szépen rajzol – amiket vetítek abból –, de van, aki (mivel nem kötelező) nem rajzol semmit. Az első hét az a mesehét – én ezt vettem észre –, a megalitikus, egyiptomi, sumér. Ez szerintem nagyon érdekes a diákoknak is. Amikor elkezdjük a görög, római, román kort, akkor mindenki már alszik. Amikor felélednek, az viszont a XX. század. A modern, meg az organikus, meg a mai. A kettő között mintha nem történt volna semmi két hétig – reneszánsz, klasszicizmus. Tulajdonképpen azt is tudom mondani, hogy igazuk van, csak milyen epocha lenne, aminek a felét kihagyom? Ezen gondolkozom, mert ez már tendenciózus, hogy abban a hétben mintha ott se lennék. Tisztelet egy-két kivételnek, akik nagyon gyönyörűen rajzolnak skicceket. Ezeket egyébként otthon megőrzöm és lemásolom. Az a másik, hogy senki nem jön vissza a füzetéért. Nem fontos neki. Kupacokban állnak otthon a füzetek. De én ebből előadásokat tartok, hogy a waldorfos diákok milyen jól rajzolnak.

VICE/VERSA

az ég a földig
ér - így mi, földiek: mind
az égig érünk

Fodor Ákos

Első számunkban olvashattátok Dr. Papp Huba antropozófus fogorvossal készített beszélgetésemet, amiben Huba gondolatban meginvitált minket gyerekkora színterébe, Erdélybe, megelevenedtek a Ceaușescu diktatúra borzalmai, majd ebből, egy kis titkos ösvényen vele együtt hagytuk el hazáját és egy új városban, Budapesten próbáltunk szerencsét. Megismerhettük kalandos életútját, és azt a szűnni nem akaró kíváncsiságot, ami a mai napig hajtja. Huba munkája során mindig a nagy egészet nézi egy-egy fájó, lyukas fog kapcsán, amit érintőlegesen szemléltetett az interjúsorozat első részében. Ezt a nagy témát két csoportra lehet bontani; az első a fogak és a szervek kapcsolata, a második a fogak és a hozzájuk kapcsolódó feladatok, lelki problémák. A végsőkig küzd egy-egy fog megmentéséért - amit más fogorvos régen kihúzott volna - ugyanis a fogaink a rágás mellett más feladatokkal is el vannak látva, aminek esetleges megakadása, rosszul működése, tagadása esetén jeleznek a fogak. Interjú sorozatom második részében a fogak és szervek kapcsolatáról beszélgettünk. A fogak és a szervek kapcsolata fizikai, megfoghatóbb, a fogak és a hozzájuk kapcsolódó feladatok témája pedig egy magasabb, asztrális, éteri szint, ezért mindig érdemes az alapról kezdeni, ami a fizikai.



Az emberi testet egy meridián rendszer hálózza be, amiben helyet foglalnak a fogaink is. Tizenkét fő meridiánunk van, mindegyik belülről indul, az egyik vége a bensőnkben van, a másik vége vagy a kéz-, vagy a lábfejekben végződik. Ez egy energia-rendszer, amiben, ha elakadás van, az a fogak szintjén is megjelenik. A tizenkét szervünk egy-egy meridiánhoz, azaz energiacsatornához kapcsolódik.

Valóban ezek energiapályák, de nem lehet látni őket, nem materiális szintű energiapályák. Háromszázhatvanöt akupunktúrás pontunk van, ahány nap van egy évben. Ami fogászati szempontból érdekes, hogyha jön hozzám egy páciens, akinek nagyon jó szájhigiéniája van, de a frontfogaknál mégis feltűnően gyulladt az ínye, aminek láthatóan nincs semmi oka, akkor kell gondolnom az érintett fogakhoz kapcsolódó szervekre. Ez esetben a vesére, húgyhólyagra. Rá szoktam kérdezni, hogy az említett szervekkel van-e gondja, majd elmondja, hogy gyakran felfázik. Lám, az érintett ínyszakasz máris „bejelezte” a meridián gyengeségét. Semmi gond, hiszen mindez tudatos életmódváltoztatással egyensúlyba hozható, és elmarad a gyakori hólyaghurut és vele együtt az ínygyulladás. Ilyenkor rendszerint elcsodálkoznak a páciensek, hogy én, mint fogorvos, hogy jövök a húgyhólyagjukhoz, de mint holisztikus orvos, nekem külön izgalmas, hogy fel tudom hívni a figyelmet más szervek hogylétére is.

Tehát ez akkor oda-vissza is működik? Ha valami nem jó, a fogam jelez, de azt is meg tudja mutatni, hogy melyek a gyenge pontok a szervezetemben?

Igen, ez egy oda-vissza működő dolog.

1950-ben dr. Reinhold Voll, dr. Fritz Kramer és dr. Johen Gleditsch német orvosok, kutatók mutatták ki, hogy kölcsönös kapcsolat van a fogak és a szervek között, a Voll-féle elektro-akupunktúrával keresték meg ezeket az összefüggéseket.

Pontosan így van, ez egy huszadik századi történet. Ugyanakkor a kínaiak a meridiánok rendszerét leírták már a Sárga Császár nagy könyvében, amiben ősi, három-négyezer éves tudást jegyeztek le, majd ezt bővítették, de a fogak ebben nem voltak külön elemezve. Vollék kezdtek el ezzel foglalkozni, többek között kimérték az amalgám kioldódás mértékét, amiből rájöttek, hogy a kioldódó higany igencsak terheli a szervezetet.

Vollék is a kínai medicinát, akupunktúrás ismereteket vették alapul?

Igen, ők is visszamentek a keleti orvoslás alapjaihoz. Először a meridiánok állapota és a szervek állapota közötti összefüggéseket tárták fel, azután a meridiánok és a fogak közötti kapcsolatokat írták le.

Minden mindennel összefügg, a szerveink reflektálnak arra, ahogyan élünk, és ha ebben nincs egyensúly, betegségekkel beindul a riasztó, hogy valamin változtatni kell.

Igen, ehhez az életritmusunkat kell rendbe tenni, aminek az alapja a jó alvás. Este időben lefeküdni, legkésőbb 10-11 között, minden nap. Ezt a ritmust, ha megtartom, nem lesz olyan nehéz reggelente felkelni. Ehhez lehet aztán új szokásokat beiktatni és egyik jó élmény hozza maga után a másikat. A másik nagyon fontos dolog, hogy a főétkezéseknek legyen meg az ideje, terítsek szépen asztalt, ne menjen a háttérben tévé, rádió, üljek le nyugalomban, gyújtsak egy gyertyát és mondjak egy fohászt. Figyeljek az étel látványára, ízére, rágjak meg alaposan minden egyes falatot. Azt szoktam mondani, hogy egy hónapra csak egy célunk legyen, és ha egy hónapig ugyanazt ismétlem, antropozófusként azt szoktuk mondani, hogy megerősödik az étertestem és utána már könnyen rutinná válik bennem és már nem kell annyira odafigyelnem. Kialakul a reggeli ébredés ideje, ehhez a szervek is alkalmazkodnak és akkor tudnak működni, amikor annak van az ideje. Visszatérve a meridián rendszerhez, ha ezek rendben vannak, van egy egészséges áramlás. Visszakanyarodva a kínaiakhoz, ők azt mondták, hogy az egészséges, hosszú élet titka a „csí” táplálása. Csí-nek nevezik az életenergiát, ami táplál minket és az életet tartja bennünk. Úgy tartják, hogy van egy velünk született csí-mennyiségünk, ami az előző életeink gyümölcse, következménye. Amikor megszületek, van egy energiacsomagom, rajtam múlik, hogy sáfárkodok vele. Megbecsülhetem egészséges, tudatos életmóddal, vagy elpazarolhatom az ellenkezőjével. A másik csí-forrásunk a táplálkozás, ez már teljes egészében rajtunk múlik: hogy hogyan és mit eszek, be tudom-e vinni a csít és tudom-e pótolni egészséges, megfelelő minőségű élelmiszerekkel vagy szokásokkal. Gondolok a rendszeres böjtre, ami hihetetlenül egyszerű és rendkívül hatékony. Csodálatos, hogy a kínaiaknál az egész társadalomban mennyire fókuszban volt, hogy mit, mikor és hogyan esznek.

És mennyit.

Igen, és hogy mennyit. Ezeket mindig finoman kell kommunikálni, hogy egyrészt ne keltsek a páciensben szorongást, hiszen, ha egy laikusra mindezt ráborítom, megijesztem vele, de ha óvatosan adagolom, sokat tudok segíteni. Tudatossággal vissza lehet ezeket fordítani, vagy meg lehet óvni az embert egy nagyobb gondtól. Ezek figyelmeztető jelek, amikből olvasni lehet. Nekem felelősségem van e tudás birtokában, hogyha én ezeket tudom, nem csak fogorvosként látom el a pácienst, hanem rákérdezek a foggal párban álló szerv hogylétére, és szükség esetén tovább irányítom egy szakemberhez. Ha megfogadja a tanácsokat, meg tudja előzni például azt a fogvesztést, ami a családjában rendszeresen előfordult. Sokan veleszületett, öröklött problémaként néznek a fogágybetegségre, miközben teljes egészében megelőzhető.

Minden állkapocs negyedben (jobb alsó, felső és bal alsó, felső) öt fogcsoport van: metszőfogak, szemfogak, kis őrlők, őrlők és bölcsességfogak. A kilencedik fog területéről Voll és Gleditsch írt először, ez a terület is kölcsönhatásban van bizonyos szervekkel úgy, hogy ott fizikailag álltalában nincsen fog?

Nagyon ritkán vannak olyan páciensek, akiknek van kilencedik foga, a bölcsességfog mögött, ennek van egy külön neve, retromoláris területnek hívják, szerveket nem kötnek hozzá, ellenben bizonyos lelki problémákkal kapcsolatban áll. Migrén, ízületi panaszok (váll, térd) izomgörcs, érgörcs, farokcsonti gondok.

Ezek a fogak tudnak olyat okozni, mintha lenne ott egy fog, ami reagál a szervezetre, de valójában nincs ott fog?

Előfordulhat, de nagyon ritka esetek. A lefontosabb, hogy óvni kell a fogakat, és nagyon fontos a foghiányok pótlása (most középkorú emberekről beszélünk elsősorban). A nem pótolt foghiányok a demenciának, a szellemi elbutulásnak az okozói lehetnek. A rágásnak, még hogyha egy fogpótláson keresztül is történik, van egy agystimuláló hatása és ha nekem nincs, vagy fájnak, vagy nincsenek pótolva a fogaim, a rágásképtelenség nem stimulálja az agyamat. Erről főként jelentős foghiányok esetén beszélhetünk.

Lehet úgy pótolni, hogy - az bár mégse az én fogam - stimulálja ezeket a pontokat?

Igen, maga a rágás stimulálása, amit akár az implantátum ér el, akár olyan, ami csak az ínyen támaszkodik, az is beindítja a szükséges folyamatokat. Természetesen rengeteg kórkép van, a demencia úgy is jelen lehet, hogy minden fog, minden stimuláló pont megvan. Ezt akár a kevés, rendszertelen alvás is okozhatja.

Metszőfogak: vese–húgyhólyag csatorna
Szervkapcsolatuk: vese-hólyag, férfi-női nemi szervek.
Területeik: belső szemzug, koponyatető, nyakszirt, gerinc két oldala, fartáj, comb, alsó lábszár belső és hátsó része, a lábfej külső oldala, talp, kismedence, a szegycsont és a kulcscsont közötti ízület.

Szemfogak: máj–epe csatorna
Szervkapcsolatuk: máj, epevezeték, epehólyag.
Területeik: halánték, tarkó, szemüreg, mellkas oldala, keresztcsont, csípőízület, az alsó végtag külső és belső oldala, combhajlat, lábfej.

Felső kisőrlők, alsó őrlők: tüdő–vastagbél csatorna
Szervkapcsolatuk: tüdő, vastagbél, vakbél.
Területeik: állkapocs, karok belső-elülső felszíne, felkar külső fele, a csukló hüvelykujji része, a tenyér izmai, hüvelykujj, mutatóujj, könyökhajlat, váll, a kulcscsont feletti árok közepe.

Felső őrlők, alsó kisőrlők: lép (hasnyálmirigy)–gyomor csatorna
Szervkapcsolatuk: lép, hasnyálmirigy, gyomor.
Területeik: állkapocs szeglet, fül előtti terület, halánték felső része, homlokszöglet, járomcsont alsó széle, fejbiccentő izom, a 2. lábujj, a nagylábujj belső oldala, az alsó végtag elülső és belső felszíne, ágyék.

Bölcsesség fogak: szív–vékonybél csatorna
Szervkapcsolatuk: szív, patkóbél, vékonybél.
Területeik: a hónaljgödör közepe, a kar belső-hátsó oldala, csukló, az 5. ujj, a kéz és alkar külső oldala, lapocka, az állkapocs szöglet előtti terület, a járomcsont íve, a szemüreg külső széle.


Ha az embernek egy foga, vagy akár egy egész terület fáj, érdemes azt a testi, lelki vonatkozásokban értelmezni. Cikksorozatom következő, harmadik részében foglalkozunk majd a fogak és a hozzájuk kapcsolódó feladatokkal, lelki problémákkal, ami segít értelmezni például egy teljesen egészséges fog fájását.

Dóra: Gyönyörű tájakon robogtunk át a vonattal, a Nap velünk kelt. Mintha körülöttünk minden, ami él és sugárzik, arra készített volna fel minket, hogy lélekben is megérkezzünk G. Ekler Ágneshez. Kellemes, reggeli sétánkon végül Ági otthonánál bukkantunk ki. A kapuban lelkes ugatással Nuca üdvözölt minket, majd mögötte feltűnt Ági alakja, aki örömmel tárta ki a kaput. Belépve egyből otthon éreztük magunkat, az illat, a bútorok, minden ismerősnek hatott, holott sose jártunk még itt. A konyhában egy kis évszakasztal, rajta gyertya égett. Egy közösen elkortyolt tea után Ádám helyet foglalt a plafonig érő könyvespolcok között, Ágival szemben.



Ádám: Mesélj a gyermekkorodról és az antropozófiával való találkozásodról.
Voltak-e olyan pontok a gyermekkorodban, amelyek ide vezettek?

Nem volt semmi olyan a gyermekkoromban, ami ezt érzékelhetővé tette volna, vagy legalábbis ebben az életkorban, ahol most vagyok, még nem látom. Ahogy az ember öregszik, lehet, hogy rátalál olyan motívumokra, amelyekből kiolvashatja, hogy az antropozófia valahol már megjelent korábban az életében. A szocializmusban nőttem fel, annak a legvégén, az utolsó, enyhébb évtizedeiben, de semmiféle nyom, benyomás, semmiféle hatás nincsen, amire visszatekintve azt tudom mondani, hogy az antropozófiával kapcsolt össze. Nekem az úgynevezett klasszikus út kimaradt. Sok antropozófus (nem szeretem ezt mondani, de nem tudok most jobb szót) mesélte nekem, hogy eltalált a keleti filozófiához, a buddhizmushoz, hiszen ezek az irányok voltak a ’80-as években nyitottak, de nekem ezekhez semmiféle kapcsolatom nem volt. Amit visszatekintve tudok mondani, a filozófia lehetett az, amellyel kapcsolatban akkor, amikor találkoztam, azt észleltem magamban, hogy a gondolkodó erőim ébredésének a következtében találtam el az antropozófiához. A fürkésző, gondolkodó, kereső lény, amely minden kamaszban benne van, engem az vezetett tovább ezen az úton. Huszonhárom, huszonnégy éves koromig semmiféle spirituális benyomás, antropozófiai elem nincs az életutamban. Talán egyetlenegy ilyen volt, huszonegyéves koromban, egy futó ismeretség során találkoztam egy jógival, aki úgymond látó volt, és aki halottakkal tartott kapcsolatot, spiritiszta szeánszokat szervezett, engem pedig mérhetetlenül irritált az egész. Teljes elutasítás volt részemről ezzel kapcsolatban.

Ádám: A szocializmusban részben egy földhözragadtabb, materialista életszemlélet volt a jellemző. Te fiatalon megkérdőjelezted a szocializmus állításait?

Persze, hogy megkérdőjeleztem! Ez teljesen egyértelmű. A család és az a szellemi közeg, amelyben felnőttem, ezt a polaritást teljesen megjelenítette számomra. Egy kőkemény materialista és elit, kommunista iskolai utat jártam végig, ami önmagában is elviselhetetlen volt minden porcikájában, így az iskolarendszer, a tananyag stb. Annak fényében különösen, hogy a családból nagyon pontos történelmi ismereteket és élettörténeteket hoztam magammal a XX. század legnagyobb kríziseit illetően: háború, lágerek, elhurcolások. Így kaphattam olyan érzületet, tudást, amely nyilvánvalóvá tette számomra a kommunizmus összes hazugságát. És ez vezetett nyílegyenesen a szamizdat-irodalomhoz és az összes földalatti megmozduláshoz. Két idősebb testvér mellett nőttem fel, akik egy korosztállyal hamarabb élték meg mindezt, például a március tizenötödikei tüntetéseket és elhurcolásokat. Ötvenhatot egy olyan kőkommunista tanár tálalta számomra, aki ebből még szappanoperát is rendezett és zokogott a kommunisták szenvedéseit taglalva – mindeközben egy ötvenhatos forradalmár apa gyermeke voltam, akinek történetét szintén ismertem. Az általa megélteket és azok következményeit tudhattam, így ebben a kettősségben nagyon könnyen tudott ébredni a tudat. A bölcsészkarra készültem továbbtanulni, de előtte a kommunista osztályfőnököm megpróbált beszervezni, hogy jelentsek a bölcsészkarra járókról, mert gyanús alakok lehetnek közöttük. Kamaszlányként nem értettem, hogy mit is akar pontosan az osztályfőnök. Jó pár nap kellett hozzá, hogy megértsem, hogy miről beszél.

Ádám: Az akkori és a mai társadalmi elvárás, hogy téglaként illeszkedj be a társadalomba, mennyire volt feléd is elvárás? Mennyire voltál szabad egyéni utad meglelésében?

Az elvárások számomra sohasem direkt elvárásokként jelentek meg, hanem egy társadalmi bejáratottság volt. Értelmiségi család, jól tanuló, eminens gyerekek, nem volt kérdés, hogy megyek tovább egyetemre. Nem volt kimondva, de nem tudtam elképzelni, hogy ne tegyem meg. Az érettségikor volt egy lázadásom az egésszel szemben, de az életutam huszonhat éves koromig elég nyárspolgári volt. Ezek az áramlatok érzületként, gondolkodásformaként voltak fellazítva bennem, sosem mondták ki, hogy mit kell csinálnom, de tudtam, hogy mi lesz a következménye, ha nem azt csinálom. Eszembe se jutott, hogy mi mást csinálhatnék, hiszen nem volt elképzelésem, éberségem. Amikor végig passzíroznak egy embert ezen a mechanizmuson, akkor alszik a tudat és alszik a szellem. Ebben az életkorban különösen. Az a szabadságérzület és az a nem-nyárspolgári életforma és viselkedés, amelybe viszont ugyanígy belenőttem, az ugyanúgy bennem volt, csak hosszú idő telt el, mire kiszabadult, azaz felismertem, hogy én ki akarok ebből szabadulni. Ledobni magamról, mint ahogy a kígyó a bőrét. Ez a vedlés már a huszonnyolcéves kor minősége volt; és persze máig tartó vedlésről beszélek, hiszen nem éppen nyárspolgári szellemiségű életút az, amit járok.

Ádám: Mindebből hogyan vezetett az út a Waldorfhoz és az antropozófiához?

Vidéki lányként Budapesten éltem és dolgoztam – abszolút érdektelen és számomra nem üdítő munkát, de azt gondolom, hogy minden, amit az ember huszonegy-huszonnyolc éves kora között csinál, az később, valahol kivirágzik. Vagy azért, mert olyasmit csinál, amiben ráismer valamire, vagy azért, mert olyat csinál, amiben ráismer, hogy „na ilyet nem!”. Mind a kettő ébresztő hatású lehet. A sors végül egy antropozófiai előadásra lökött be, amely konkrétan egy olyan munkahelyen zajlott, amelyet minden porcikájában átitatott az antropozófia: a Makona tervezői iroda, amit Makovecz Imre hozott létre. Itt fiatalemberek dolgoztak éjjel-nappal hatalmas cigarettafüstben, teljesen átlagos módon. De ahogy beleláttam a műkődésbe, előtűnt, hogy ez egy olyan munkahely volt, ahol azt a fajta társadalomképet próbálták meg gyakorolni, amelyre Rudolf Steiner világított rá – egy olyan ember által teremtett közegben, aki a szabad szellem megtestesítője volt. Itt esténként antropozófiai előadások voltak, engem pedig ide lökött be a sors.

Ádám: Számos ember a környezetemben kuruzslásként, szektaként, agymosásként tekint az antropozófiára és arra, amit Rudolf Steiner az érzékfeletti világokban megfigyelt, kikutatott. Mi az, ami szerinted ekkora félelmet kelt az emberekben? Számodra mi volt az, amiért nem valami elvont, megfoghatatlan ideát jelentett, hanem megszólított téged?

Az egyik, amivel az ember egy bizonyos életkorban nyugodtabban tudja szemlélni azokat a gyalázkodásnak is nevezhető szavakat, amelyeket kivált az antropozófia – és joggal és okkal vált ki – fiatalemberként pedig az ember még akár tombolni és haragudni is tud erre – én is tudok belül nemes haragra gyúlni – de van az a tudat, hogy ez így teljesen természetes, sőt rendjén való. Vannak olyanok, akiknek villan a tekintete az antropozófia szóra vagy egy antropozófiából fakadó gondolatra, felvillanyozhat lelkeket, mert ráismernek valamire, ami az ő egyéni sorsukból adódik, és ez a sors nem a Földön szövődik… Ők erre már felkészültek és úgy érkeztek ide, hogy ezzel találkozniuk kell, és ezek azok a villanások, amikor felismerik, hogy itt van az, amiért születtek. Ilyenkor elkezdenek ezen az úton járni, hogy hogyan, az már az ő felelőségük és az ő akaratuk is. Ebben az életkorban vannak emberek, akiknek az a dolguk, hogy ezt elutasítsák, vagyis hogy álomba merülve éljék át, vagy félelemmel legyenek – mert ennek a gyökerében a szellemitől való félelem van – ezen ébredhessenek. Ha nem gúnyolódnának, vádaskodnának, akkor nem lenne elég alkalom megélni az ébredést, nem fakadhatna elég erő azokban, akik felébrednek, hogy a tudaton keresztül próbálják ezt feldolgozni, mert csak a tudat az, amelyen keresztül ma el lehet juttatni a másik ember szívéhez. Az ok tehát a félelem, és a félelemből mindig gúny fakad, cinizmus, szarkazmus. Mikor palástolni akarja valaki, hogy fél. Miért? Mert egy mérhetetlen átalakulás indul el az emberben, ha felismeri, hogy mi a feladata. Elsősorban egyfajta gondolkodási átalakulás, de ezzel aztán a lélek is átalakul, formálódnia kell tovább, az ember el kell hagyjon kedvenc gondolatokat, szokásokat, és az életforma is átalakul ezáltal. Ettől az emberek félnek. Az emberek szeretik magukat, a saját szokásaikat, rögeszméiket, világlátásukat és ezt féltik. El kell viselnünk, hogy ez körbeveszi az antropozófiát, mert megvan a maga feladata azok számára, akik általa ismernek rá sorsfeladatukra.

Ádám: Szerinted az egykori és a jelenlegi Waldorf-diákoknak mit lenne érdemes Rudolf Steinerről és az antropozófiáról tudniuk?

Személyes lesz, amit mondok, mert tanítottam nagyon sokat felső tagozaton. Szombathelyen, ahol én ezt csináltam, filozófiát is tanítottam, természetesen nem úgy, ahogy azt az állami tanterv előírja. Kialakítottam magamnak egy saját filozófiai művészetet. Tizenkettedik osztályban, ha jól működik egy Waldorf-iskola, érett, gondolkodó erők állnak rendelkezésre, amelyek vágyják és keresik az összefüggéseket, az összefüggésekben való gondolkodást. A tizenkettedik osztályos tananyag – hihetetlen, hogy ezt a kifejezést még mindig használjuk, hiszen ebben a kifejezésben a matéria jelenik meg, mint tanítandó, – tehát amikor a tanulás tartalma matériává, anyaggá válik, az mindent elmond a mai iskoláról. A tizenkettedik osztály egy nagy filozófia, ahol minden tantárgy világ-összefüggésekben jelenik meg. A különböző tantárgyak összecsendülését minden áldott nap meg kellene élnie egy tizenkettedikes diáknak. Ezt a filozófiával kéne lezárni, mint egy üveget, amikor eltette télire az ember a jó gyümölcsöket. Lássa a diák az emberiség tudatfejlődési folyamatát, amelynek a mi korunkban az antropozófia a megfelelő állapota. Azt kellene tudnia, hogy ez az iskola hogyan kapcsolódik ebbe a tudatfejlődési ívbe, és hogy a fiatal ember elkezdjen azon gondolkodni, hogy akkor ő – akinek sors-érzékét tizenegyedik osztályban megcsiklandozták egy Parsifal epochával – szóval akinek viszket a sorsérzéke, tudatosodjon benne a kérdés: Hova jártam és miért pont én kerültem ide? Mindez hogyan van beleszőve a sorsomba? Ha mindehhez kap olyan mondatokat, amelyek gondolkodtató módon továbbviszik őt, és elhangzik pár alapgondolat azzal kapcsolatban, hogy hogyan illeszkedik az emberiség történelmi, fejlődési ívébe az antropozófia, és ennek milyen fajta megnyilvánulása az iskola, akkor ez bőséges útravaló a továbbiakra. Nem olyanokra gondolok, hogy miért olyan színű a fal, vagy hogy milyen kreatív lett valaki, mert sokat tapsikolt, ezek részletkérdések. Amikor a tudat felől közelítünk, akkor el fog odáig jutni – vagy magától, vagy kérdések által –, hogy hogyan is alakult az az út, amit végig járt.

Ádám: A végzős diákokat tehát támogatni kell valamilyen módon, hogy ezen a téren is megkapják az útravalót a Waldorf-iskolától. Hogy látod, ez mennyire sikerül?

Én őszinte vagyok és radikális – a radikális nem azt jelenti, ahogy ma a közéletben használják –, ami a gyökérhez kapcsolódást jelent. A forrásvidékhez való kapcsolódást, egyszerűen az okból kifolyólag, hogy mérhetetlenül felháborít, hogy van egy impulzus, amelyből iskolák tömkelege nőtt ki – Waldorfnak hívják –, amelynek gyökerében ott van egy szellemiség és egy individualitás, ami nélkül ez nem létezne, és igen, felháborít, hogy ettől el akarják szakítani, ami hazugság az én világszemléletem szerint. Ezért vagyok én radikális, mert ez hűséget és valódiságot jelent nekem, és radikálisan azt merem mondani, hogy már száz évvel ezelőtt is elindult az a hígulás és romlás az iskolai mozgalomban, amire én azt merem mondani, hogy nyomokban követi csak azt a vonalat, ami a Waldorf-iskola valódi célja kellett volna legyen. Nem gondolom, hogy a Waldorf-iskolák mostani állapota abba az irányba mutat, amelybe eredetileg hivatott lett volna elindulni. Ezt a radikalizmust azzal enyhítem, hogy az odajáró diákok sok lehetőséget kapnak és a sorsukban vagy a kegyelem által – ami szellemi erőként működik körülöttünk – megkaphatják a lehetőséget. Nincs elveszve minden, csírák, magok, impulzusok átélhetik a nagy romlást, amiben most benne vagyunk. Sokan ezt úgy fogalmazzák, hogy a nagy nyitás, én úgy fogalmazom meg, hogy a nagy romlás. Aki az utolsó három év folyamatait követi és még mindig tagadja, hogy abban vagyunk, szándékosan elfed maga elől valamit. A kérdésedre visszatérve: Megkapják – picit. Igazából a Waldorf-iskolák nem töltik be azt a feladatukat, amiért a világra születtek, hanem elszakadtak ettől a gyökértől, és sokféle, csillagszóró-szerű próbálkozás van a Waldorf-iskolákban. Szellemi impulzust nagyon kevés helyen éltetnek – én iskola szinten nem is tudok ilyenről beszélni. Maga az intézményesített forma ma már egy olyan kolonc, amely javarészt csak dekadens impulzusokat tud hordozni. Az iskolák betagozódtak az állami, jogi rendszerbe és ezáltal a gazdasági szisztémába is, és akkora intézményekké váltak, amelyek csak dekadens impulzusokat képesek hordozni. Mindenütt van valami élő csíra, de ez mindig egy-egy ember által tud létezni. Általában a Waldorf-iskolák nem hordozzák az alapimpulzust, de mindenhol van egy-egy ember vagy egy kisebb kör, akikben tovább él a csíra, amelynek az a funkciója, hogy ha valahol egyszer még életképes magokra lesz szükség, ezt tovább vigyék, és abból egyszer kinőhet valami.

Ádám: Mi volt Rudolf Steiner szándéka az alapításkor a Waldorf-iskolákkal?

Egy kikönnyített, „lájtos” gondolattá alakult, hogy ez egy alternatív pedagógia, egy reform, „kreatív gyermekek halmazának előállítása” – ezzel most cinikus voltam. Sokan hiszik: A Waldorf-iskolák célja boldog, mosolygós, kreatív gyermekek nevelése, akik majd teremtőként fognak hatni a társadalomban a meglévő keretek között. Nem ez volt a célja. Ez az impulzus társadalmilag a kornak megfelelő gondolatformát akarta létrehozni magas politikai szinten egy teljesen kaotikus történelmi pillanatban, 1917-ben. A káoszban megjelent egy óriási történelmi lehetőség; a tizenhetes év rendkívüli, csak erről nem így beszélünk, hiszen egy lineáris történelemszemléletben él az ember, a jelentős impulzusokat pedig általában beállítják egy szürke sorba. A tizenhetes évben az Egyesült Államok belépett a háborúba, és kitört az Orosz forradalom – ez két olyan impulzus, amely az egész XX. és XXI. század történelmére óriási hatással volt. E két óriás, vehemens impulzus közepén mákszemnyi kezdeményezésként úgy lép fel a társadalmi hármas tagozódás impulzusa, mint egy homeopatikus csepp, amely áthathatta volna és a helyére tehette volna a keleti és a nyugati torz impulzust – de ez nem sikerült nagypolitikai szinten. Célja az volt, hogy a káoszba dőlt Európát valahogy átfordítsa. Ezt a lehetőséget Steiner meglátta. És amikor ez nem sikerült, akkor egy nagyon pici helyen megszületett a Waldorf-iskola gondolata. A felnövekvő fiatalok anyatejként szívták magukba azt a szemléletet, amely nagypolitikai szinten nem tudott a felnőttek tudatán keresztül áttörni. Így született az a megoldás, hogy csinálunk egy helyet, egy olyan működést, ahol nem is kell erről sokat beszélni, hanem úgy kell működtetni, tanítani, hogy akik onnan kilépnek, azok kovászként megérkezve a társadalomba ugyanúgy ismerjék ezt a működési módot, mint az egyszeregyet. Ezt vitték volna tovább és finom hajszálerekként hatották volna át a társadalmat azzal a társadalomszemlélettel, amit hármas tagozódásnak vagy önigazgatású társadalomnak hívunk. Ma, ha bemegyünk egy Waldorf-iskolába, hihetetlen sok kincset, gyönyörű fiatalokat, nagyszerű kezdeményezéseket látunk, de ezt nem látjuk.

Dóra: Ezt én is érzem, de nem lehet valahogy visszacsempészni az eredeti impulzust? Talán mi is ilyen hajszálerek vagyunk, és egyre több kortársunkban látom azt, hogy keresgélnek, hiányérzet van bennük, tehát nem lehet utólag visszatérni ehhez?

De lehet! Mindent lehet, amíg az ember meg nem hal, addig minden lehetőség az övé ezen a Földön. Nem kell úgy gondolkodni erről, hogy ezt már nagyon elszúrtuk, és nem lehet rajta segíteni, mert a szellemnek olyan minősége van, hogy egyetlen egy ember egyetlen egy szava vagy mondata meg tudja változtatni a világot, ha az továbbrezeg. Fel lehet éleszteni, de itt már mindenkinek a maga felelősége, hogy komolyan tudja-e venni, ha érzi magában erre a késztetést. Úgy érzékelem, hogy vannak elveszett generációk. Sokat dolgozom a hármas tagozódással, felnőttekkel, írok is róla, a kutya sem olvassa el. Aki elolvassa, az hordozza magában. Ha őszinte vagyok, én azt élem meg, hogy nem lehet, de én tovább csinálom mindig, hogy hátha valahol egyszer megtörténik. Csináltam társakkal Budapesten szabadiskolát fiataloknak, ott is továbbrezgett, de a következő szabadiskola már nem sikerült. Mégis azt mondom – mert ezt tapasztalom: A mostani huszonévesekben, kora-harmincasokban van egy olyan új impulzus, amelyik tisztán megint ezt a kérdést és ezt a lehetőséget hordozza. A fölöttük lévő generációt elkopottnak, konvencionális, nyárspolgári, fogyasztói társadalomba bedarált embereknek látom. Generációs szinten a ti korosztályotokban látom azt a tekintetet, azt a kérdezni tudást, azt az impulzust, azt a csíra-lehetőséget, amely egy pillanat alatt bármit át tudna fordítani. Biztos vagyok benne. Ezt látom és mondom is mindenütt, de ez mindig azokon múlik, akikben egyszer csak fellobban.

Dóra: Én azt látom, hogy fellobban, de nem találjuk az utat, hogy aztán ezzel mihez kezdjünk. Szerintem nagy kérdés jópárunkban, hogy érezzük a melegét, és lehet, hogy fellobbanhat, de mit és hogyan kezd ezzel az ember?

Hülyén hangzik, mert mindenki azt szokta kérdezni, jó, de mit csináljunk? De ma nem így vezet az út a változáshoz, hanem csakis a tudaton keresztül. Nagyon mély törekvéssel és akarattal el kell kezdeni a lehető legjobban megismerni, hogy mi ez az impulzus. Stúdiumnak hívják. Azért nehéz erről meggyőzni az embereket, mert van egy olyan mai felfogás szerinti megszokott gondolatunk, hogy az ilyen körökben csak dumálnak meg tanulnak, ami azért nem igaz, mert a gondolat a legerőteljesebb szellemi impulzusként tud tovább hatni. Amíg a gondolat nem tiszta, addig az akarat csak kapálódszkodik. Tele van a társadalom olyan kezdeményezésekkel, amik mind azt mutatják, hogy mindenki változtatni akar, mindenki el akar indulni valamerre: ki a pénzzel, ki a kosárközöségekkel, ki a politikában. Kapálódszkodnak, mint a csecsemő, akarnak valamit, meg is csinálják, ami aztán egy pillanat alatt összeomlik, vagy hülyeség lesz belőle. Ott a kérdés, hogy „jó, de mit?”, ám nincs mögötte eleven és korszerű gondolat. A gondolkodásformát kell először átalakítani. A stúdiumcsoportomban annak, aki később született, mint mondjuk én, annak sokkal könnyebb, egy kattanás, „ja, persze értem!” – ennyi szokott lenni. Azzal születtetek, mások vagytok már. Az ember szerencsére a születésével is ezt a tudati változást képviseli a Földön. Másként születtetek meg, és a Waldorf-iskola végigjárt útjai ilyen tekintetben kevesebb akadályt állítottak elétek, mint mondjuk annak idején elém. Lehet! De igen, lehet! Bármikor lehet! Ebben a történelmi pillanatban, amelyben vagyunk – bár sokan azt mondják, hogy már záródnak az ajtók, kérem vigyázzanak! ¬–, de ez még az utolsó pillanat… most még lehet! Most van a legnagyobb sansz, lehet, hogy sokáig a legnagyobb sansz. Szerintem.

Ádám: Mintha kicsik lennénk ehhez. Szerinted az olyan kezdeményezések, mint a Szabad Gondolat, a Novalis és az Európai Közép folyóirat vagy az, amit mi csinálunk, mind ezt a célt szolgálja?

Szolgálhatja, igen. Amikor azt érzed, hogy kiégtél és nem csinálod tovább, olyan nincs, ha az ember hordozza az impulzust, akkor addig teszi, amíg él. Nem az a lényeg, hogy az ember elképzelje, hogy mit, hogyan csinál, nem kell arra gondolni, hogy mi lesz. Az a lényeg, hogy legyen. Legyen egy stúdiumcsoport, egy ember, aki kérdez. Azt, hogy annak milyen szellemi hatása van, azt nem tudjuk, de hogy van, azt egyértelműen tudjuk. Mindennek, ami megtörténik, létezik, van, ill. annak, hogy kérdezek, gondolok rá, egyre elmélyültebben tanulmányozom, annak nagyon egyértelmű, szellemi hatása van. Nem tudjuk, hogy sikeres lesz-e, de a siker nem elvárás szellemi téren. A siker nem lehet cél.

Ádám: Mit jelent számodra a siker?

Nem tudom értelmezni magát a szót, megmondom őszintén. Nekem a sikernek van egy rendkívül felszínes jelentése. Ma túlságosan lejáratott és reflektorfényben van a sikeres vállalkozó, életpálya, ez abszolút jellemzi a kort. Lélekben nem is tudok ezen elgondolkodni, mert elutasítom, mint célt és minőséget. Biztos lehetne keresni minőségeket, amelyekben ez fontos a Waldorf-iskolában vagy a diákok esetében, de nincs kedvem ezen elgondolkodni. Nincs jelentése számomra a sikernek, mint fogalomnak.

Ádám: Mesélnél kicsit a Kor-Szó-Társ podcast hátteréről?

Teljesen hétköznapi és banális történet: Elveszítettem a munkámat, egy kicsit az életem egy részét is. Komolyan el kellett gondolkozzak, hogy mit csináljak a következő pár évtizedben. Nem könnyű, mert az ötvennyolcadik életévemben vagyok és pénzkereset után kellett nézzek. Azért volt számomra nehéz, mert nem tudtam másként elképzelni magam, mint Waldorf-tanárként, azt képzeltem – és ez egy maflaság volt részemről –, hogy ez ki fogja tölteni az életemet, nem is nagyon csináltam mást az életem során. Úgy éreztem, hogy ez egy olyan végtelen feladat, amelyet több életen át tud csak kidolgozni az ember: hogyan lehet jól csinálni. Egyre nagyobb élvezettel és kutatási vággyal végeztem a munkámat, ami egyik percről a másikra megszűnt. Ez volt az egyik impulzus, és az ilyen helyzetek szülhetnek váratlan és sikeres dolgokat – hogy előhozzam megint ezt a szót. Voltak korábban is hasonló gondolataim – írás, előadás, újság, meseírás, stúdiumok, ezek részei az életemnek – ezeket végiggondoltam, és jött valaki, aki segíteni akart és megkérdezett, hogy nem gondolkodom-e ilyesmiben, mert ő gondolkodik. Ő volt Gulyás Judit, akivel történt egy összeszikrázás, és ebből pár hónap alatt ez a kezdeményezés bukkant elő. Fáztam tőle: maga az internetes forma, a stúdiófelvétel teljesen ismeretlen terület volt, de átgondoltam, bátorságot vettem és úgy döntöttem, hogy azzal a célkitűzéssel fogom ezt tenni, hogy megpróbáljam szellemi minőségben nyomokban áttolni az interneten. Kérdés volt bennem, hogy hogyan tudok jelen lenni egy stúdióban, egy másik emberrel, hogy a hallgatóság számára egy picit átszivárogjon, amit át szeretnénk adni. Azt gondoltam, hogy nem lehet, próba üzemmódnak is tartottam ezt, de rögtön az elején óriási meglepetés volt, hogy mégis lehet! Nagyon sok visszajelzés jött, és maga a dolog egyáltalán nem volt idegen, sőt, teljesen otthonosan éreztem benne magam. Kicsit művészi, kicsit szellemi, kicsit a saját érdeklődésemet is kielégítő feladattá vált.

Ádám: Mit gondolsz arról, hogyan kellene a Waldorf-iskoláknak a technikai vívmányokhoz (mobiltelefon, internet) hozzáállniuk?

Nagyon fontos kérdés és ebben én nem fogok túl sokat mondani. Az én életemben van egy nem teljesen átgondolt, de egyértelműen képviselt attitűd ezzel kapcsolatban: nagyon mértéktartóan és gyakorlatilag elutasítóan viselkedem ezzel az internetes világgal kapcsolatban. Használom, de minimális mértékben és rendkívül ügyetlenül, járatlanul használom, nehézségekbe botlom folyton. Indokoltnak tartom, amit mondasz, hogy tudatosan használni és ezt megtanítani. Rengeteg más, hasonlóan veszélyes dologgal ellentétben ez nem lehetséges. Azért, mert a felnőttek sem tudják, hogy ezt hogyan kéne csinálni. Nem tudják, hogy mi történik velük és hogy mi ez. Lerohanta az emberiséget és nem volt idő felkészülni rá. A legelső lépés természetesen az kell legyen, hogy mindenki a lehető legkomolyabban megpróbálja megérteni, megismerni, megfigyelni vagy érzékelni, hogy amikor és ahogy használja, akkor mi történik vele, körülötte a szobában. Más lesz-e az a szoba, amikor működik és amikor nem, mi történik két ember között – amikor személyesen vagy telefonon beszélgetnek. A primér érzékelést annyira fel kéne izzítani ezzel kapcsolatban, hogy sansza legyen továbbgondolni. Ehhez képest sokkal nagyobb elánnal használjuk, minthogy bárkinek is esélyt adnánk, hogy ezt átgondolja. Szerintem ez a vonat elment… A közvetlen hatásait nem lehet nem kimondani és rögzíteni. Olyanfajta leépülésbe viszi bele a felnőtteket; azokat az öregeket kifejezetten, akik rácuppannak; a fiatalokat, amit viszont meg kell hallani, észre kell venni. A képességeikben, a gondolkodásukban, az írás-olvasásképességükben, mindenben, olyan leépülést okoz, amelyre egyelőre nincs megoldás, és nem szabad ezt eltusolni. Legalább álljunk meg és nézzünk rá, hogy ember tud-e még maradni az, aki most felnő. Ha ezekig eljut bárki, akkor jó munkát kívánok hozzá, hogy eldöntse, egy: a saját életében mit csinál, kettő: ha gyereket nevel, mit csinál, végez-e home office-t úgy, hogy ott nő mellette fel a gyereke, vagy esetleg épít egy sufnit, ahova a papa elvonulhat, de a gyermeknek ez nincs jelen a terében. Mindenkinek jó munkát kívánok hozzá! Álltalában pedig azt tudom mondani, hogy akkor ment el ez a vonat, amikor egyoldalon és csak ez jelent meg az emberiség életében. Ha én képes lennék arra, meglennének a lehetőségeim, hogy az érdeklődő és a hozzáértő embereknek, visszapörgetve az idő keretét, megmutathatnám, hogy ez a technika hogyan működik, milyen kozmikus és szellemi erőket használ, tényleg csak a föld alá mentünk-e be vagy sokkal mélyebbre, a föld melyére – megtenném. Úgy, ahogy a sötétség mellett mindig ott van a fény, hol van az a továbbfejlődési út, a morális technika. Ha mind a kettő legalább a tudat szintjén jelen van mindenkiben, akkor legalább el tudja képzelni, hogy az lett volna egy másik irány az emberiség fejlődésében – amit szintén elmulasztott – hogy ez is megjelenik és elkezd fejlődni. Ez nincsen, de legalább tudni kellene róla, hogy ez hogyan működik, amit morális technikának hívnak. Vannak mozgolódások, de ez elenyésző.

Ádám: Mit értesz pontosan morális technika alatt?

Egészen konkrétan azt, hogy újra vannak a halak-szűz tengellyel, a halak-szűz erővel dolgozó kezdeményezések a világban, a Stráder-gépen is újra elkezdtek dolgozni fiatalok, amire lehet azt mondani, hogy semmi. Tényleg semmi, ezt a sodrást már nem lehet megállítani, de oda szeretném tenni a másik mellé. Ennek az ismeretében vagy megsejtésében, hogy mit jelent a morális technika, minden ember a saját életében hozhat döntéseket, hogy minimálisan hogyan hozza vissza például a kulturált telefonálás szokását, vagy a tudatos telefon-, internethasználat szokását. Mire használja, mire nem. Mit ír meg emailben és mi az, amiről nem levelezik, csak személyesen beszéli meg. Mit néz meg interneten és mihez vesz elő könyvet. Tart-e stúdiumot online Rudolf Steiner műveiből, vagy nem. Ha ilyen emberek alkotnának egy iskolai kollégiumot, emberi tartásban és hozzáállásban létrejöhetne olyan közösség, ami segítőleg hat a fiatalokra. Meg kéne próbálni kordában tartani és a tudatba emelni, hogy mi történik. Ez csak egy lehetőség, semmi több, nem vezetne sehova.

Ádám: Akkor egyetértünk abban, hogy ne tiltsuk?

Nincs már mit tiltani.

Ádám: Tehát a telefonok reggeli beszedése és páncélba tétele amolyan „tűzoltási kísérlet?”

Nem rossz az, legalább a tanórákat megmenti. Ez olyan, mint amikor bőrig áztam és hazaszaladok az esernyőért. Hülyeség.

Ádám: Mi a legkárosabb, amit egy Waldorf-, vagy bármilyen pedagógus elkövethet a diákjaival szemben?

Ha nem lelkesedik és nincsenek ideái. A filiszter, a nyárspolgár, ami kórságként terjed a világban, a betagozódás a berögzült szisztémákba, irányítottságba, megmondottságba. Ilyen ember ne tanítson. Aki nem tudja hordozni az ideáit, nem ismeri fel vagy lemondott már róluk, és nem tud lelkesedni minden áldott nap az emberi ismeret elmélyítéséért, mikor bemegy ugyanazokhoz a gyerekekhez tizenkét éven át. Ugyanez igaz a tanítandó tartalmakkal való kapcsolatára, hogyha nem tud egy életen keresztül kutató, kereső szemmel jelen lenni, hogy huszadszor tanítja Antigonét, vagy a kovalens kötést, de még mindig lelkesíti, hogy kutassa tovább, mert át tudja élni, hogy még mindig nem ismeri eléggé. Ezt a lelkesedést csak egy művészi módon való megélés felé tendáló törekvés, akarat tudja életben tartani és persze a szellemivel való áthatottság. Anélkül ez a lelkesedés nagyon hamar lelohad.

Ádám: Az iskolák részéről szokott olyan kezdeményezés lenni, hogy meghívnak végzett diákokat, hogy meséljenek az aggódó, érdeklődő szülőknek, hogy milyen előnyei és hátrányai lehetnek a waldorfos létnek. Tovább tudtak-e tanulni, ki hogyan tudott elhelyezkedni. Tőled idéznék: „Sikert kevéssé, ám társadalomformáló erőt bőven várhattunk volna a több mint százéves Waldorf-működéstől a társadalom élő szervezetében.” Ennek szellemiségében nyugodtak lehetnek a szülők a sikeres beilleszkedések tekintetében?

Mondok egy példát. Ez mindenhol szokás – érthető szokás – nagyszerű, egyetemen bevált, volt diákok visszamennek egy osztályba. Hetedik osztályban huszonvalahány gyerekből öt maradt az iskolában a sikeres bemutatkozás következtében. A legrosszabb példa volt pont ez, persze van, amikor nem ez történik, csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem függ össze. Semmi köze a kettőnek egymáshoz, nem így történik. Ott marad-e, vagy sem, átitatja-e a meggyőződés, hogy Waldorf-iskolában akar-e maradni a gyerek. Súlyos félreértés, a gyerek semmi mást nem akar, csak azt, amit a szülő, még ebben a korban is. Ha valakit áthat ez az impulzus, nem fog sikert elvárni a gyerekétől, aggódni fog érte, mert az egy emberi törvényszerűség, de el tudja választani attól, hogy szellemileg mi történik a gyerekével, mit képvisel. Hamvas Bélától idézek: „Az Istenek vagy az ősök fontosak-e számára?” Nagyon fontos az ősök tisztelete, valami hagyományos dolog, amely a társadalomban jelen van, de magasabb rendű, mikor az ember az Isteneire hallgat.

Ádám: A szülők véleménye iskolaválasztáskor meghatározó a gyermekeik többsége számára, a sikert viszont ne az iskolában keressük.

Így van! Ha akarom – most már magamnak is megmagyarázom a siker fogalmát – mai kifejezéssel élve egy lúzer életút mögött is meg lehet látni azt a fajta sikert, amelyik az Istenekhez való ragaszkodás sikere, hogy meg tudta tartani azt az aranyfonalat a lelkében. Kívülről tűnhet egy sikertelen életútnak is, de mindez attól függ, hogy mit keresek, mit akarok meglátni.

Dóra: Én pont ezt az aranyfonalat említettem a szülőknek, amikor visszahívtak egy beszélgetésre. Ők arra voltak kíváncsiak, hogy milyen egyetemet hogyan végeztem, de szándékosan nem ezt kezdtem el mondani nekik, hanem az aranyfonalról meséltem. Lehet, hogy ez mozog közöttünk, nekem mindig az adott biztonságot – amit a Waldorfból hoztam magammal – hogy tudtam, hogy ez az aranyfonal mindig van, nyúlik, és ha eltávolodok édesanyámtól, a barátaimtól, az iskolától, ez akkor is ott van, és nem szakad el. Te hogyan látod a Waldorf-iskolák, -intézmények jövőjét, azt az egy-egy megtartó erőt hogyan tudnánk akár mi segíteni, vagy kapcsolódni hozzá?

Az egyik az, hogy aki nem jön rá, hogy minden olyan hagyományos dolgot, mint hogy milyen végzettséged van, pedagógus vagy-e, ezt el kéne felejteni, le kellene vetni. Annyira látványos, hogy semmi nem kötődik ehhez, ami valódi vagy valóság. Ebből kivackolódva el kéne kezdeni megnézni, hogy hol lehet valamit tenni. Én úgy látom a kérdésedre a kort és ezt az időszakot, amelyben élünk, mint a Kereszténység történetét hosszú évezredek alatt. Valami hivatalossá, államivá, engedélyezetté, intézményesítetté válik és teljesen kiüresedik, elszárad, felszínessé válik és ott valódi keresnivalója annak, aki a mélységben és valóban a szellemihez akar közeledni, kevés van. Nem akarok ebben egyoldalú lenni, nem azt gondolom, hogy mindenki, aki ehhez kapcsolódik, kiüresedett, de magára az intézményre, a formára ez igaz. A benne lévő embereknek mindig van lehetőségük megújítani, változtatni, vagy ha nem megy, kilépni. A valódi, igazi, tiszta szellemi impulzusok szép lassan perifériára kerülnek, intézmény nélküli formában kezdenek működni, és ott van valódi szellemi élet, ahol pár ember alkalmilag valamit elkezd csinálni. Azt is gondolom, hogy lehet, hogy teljesen a föld alá kell bújni, „katakomba- mozgalommá” fog válni a valódi antropozófia és minden, ami társterületként ehhez kapcsolódik. Lehet, hogy a nevét sem lehet majd kimondani. Vannak olyan iskolák, akik nem szeretnék ezt mondani arra, amit csinálnak. A Waldorf-iskolák mostani állapotából kiindulva. Azzal már nem akarnak azonosulni, ami ma a Waldorf-iskolákban van, az sem, aki Waldorfba járt. Az antropozófiával kapcsolatban is ki tudom ezt jelenteni.

Ádám: Az antropozófián belül is azt látom, hogy ahány ember, annyiféleképpen értelmezik és gondolják. Azonban (ahogy Rudolf Steiner is mondta) főként azt szeretjük igaznak elismerni, ami felé érzéseink hajlanak, holott a maradandó igazság független szimpátiánk és antipátiánk minden mellékízétől.

Már Steiner idejében is – Steiner egészen máshogy beszélt a fiatalokhoz – azt vette figyelembe, hogy az pont egy olyan átmeneti kor volt, amikor voltak az úgynevezett Kali-juga előtt születettek, az a sötét kor, és utána elindult az a generáció, akik érdeklődtek, kapcsolódtak az antropozófiához. Hozzájuk máshogy szólt. Ma már csupa olyan ember él, aki a Kali-juga után született, de úgy viselkedik, mintha előtte született volna, és ez független az életkorától. Alvásban van. Már akkor is gyötrelmet okozott a fiataloknak az, ami ma már szinte mindenkinek, aki belép az életbe, elvégzi az iskoláit, és kelebólál valahol az úgynevezett nagybetűs életben és nem találja, hogy mit is csináljon. Ez ma kórbetegség. Fogalmuk sincs, hogy mit csináljanak, hogyan találják meg az életcéljukat. Ez valóban hihetetlenül nehezített, amíg az iskolák, a család nem készítik fel a fiatalokat, hogy ma már nincs olyan, hogy engem valahol vár egy feladat, nekem valahol van egy helyem a világban. Nincs. Ez egy félreértés, régen volt ilyen, ma már nincs. Vannak azok a fiatalok, akik folyton utaznak, de bármennyit röpködhetsz, magadat mindig magaddal viszed, de nincs ideális hely, csak az, amit Te teremtesz. Gazdasági meghágottságban él a társadalom, itt az embernek emberhez méltó munkahely, embernek való tevékenység nincs készen, csak az van, amit ti magatok létrehoztok. Ez rég igaz, csak nem mondják meg a fiataloknak. Nincs. Kezdj el bármit, bármit csinálsz, az jó! Mindent nézz meg, az azért lesz hasznos, mert olyan tapasztalatokat szerzel, amiből jön az erő, az impulzus és a felismerés, hogy csak az jó, amit én magam megteremtek, és csak az a közösség, amit létrehozunk ilyen célból, ott fogom megtalálni a helyemet, a kibontakozásomat.

Ádám: Ha ebben a mai világban lennél végzős fiatal, hogyan és merre indulnál el, mihez kezdenél?

Amikor én fiatal voltam, abban az érzületben éltem, hogy fiatalon minden jó, fiatalon minden megy, fiatalon minden lehetséges, fiatalként mindenre képes vagyok. Mindeközben persze átéltem a húszas éveimben a nyűglődést, az irányvesztettséget, a világban való kallódás kínját, akkor tévútnak tűnő erős tapasztalatokat –, de mindezt vidáman, mert az élet szórakoztatott és érdekelt is. Sodort a létérdeklődésem lendülete, aztán a csinálásból élet lett, az életből pedig lassan kristályosodni készül a megismerés, így, érettebb korban. Sokáig abban a tudatban éltem, hogy ez általában igaz a fiatalkorra, és akkor ugye ma is igaz kell legyen. Most bőséggel rálátok fiatal életekre. Olyanokéra, akiket jól ismerek, hosszú idők óta; meg másként az utamba akadókéra is. Be kellett ismerjem magamnak, hogy ők nem így vannak. Persze, fiatalok, persze, lendületesek, persze, mindenre képesek – ám belül izzik sokakban a szomorúság, a fásultság, a félelem, a világtétovaság. Kiben mi. Valami alap elveszett, amely bennünk (pedig a szocializmusban nőttünk fel) még jelenvaló lélekderű volt. Ma nem derű van, hanem fásultság, és annak ellentéteként pedig elszabadultság. Őszintén mondom: sajnálom a mai fiatalokat. És ez igen bután hangzik, ha kimondom, de így van. A húszas évek ez ember gyerekét egy nullponthoz vezetik, mindenki életében így van, és ezt a huszonnyolc éves nullpontot ma mély örvénynek látom sokaknál. Nagy téma, de a felsőoktatás (megfejelve a teszt- és érdemjegyhajhász kamaszévekkel, esetlegesen a hasonló általános iskolás évekkel is) tömören szólva, mai állapotában nagymértékben embersorvasztó, még akkor is, ha az átéltek és tanultak közt sok, az élet számára értékes dolog is van. És nemcsak embersorvasztó, hanem tényszerűen sokak számára betegítő. Emellett komoly kimaradás is az életből, méghozzá egy igen fényes életkorban. Nem vagyok vén bölcs, vagy hosszú szakállú erdei remete, aki tuti tanácsokat ad az eltévedteknek. Apróságokat tudok: 18 évesen korai a továbbtanulás, 19 és 20 évesen is, minél később, annál okosabban oldja meg ezt az élethelyzetet. Aztán: ma gyakori, hogy azt feltételezik a fiatalok, hogy van egy őrájuk váró hely, egy őrájuk váró, beteljesülést adó szakma, munkahely, hely a világban, ahol élhetnek. Nos, ilyen nincs. Tegye, amit eléje tár az élet, bármi legyen az. Csak csinálja. Aztán csináljon mást. Menjen odébb, vagy csinálja mással. Az elvárások helyett igyekezzék azt figyelni, mi mozdul benne, mi akar kibomlani, mit kellene megteremteni a világban...mert az az egy biztos, hogy nincs kész hely, ami várja, hanem megteremtendők vannak: vállalkozások, iskolák, tevékenységkörök, kezdeményezések. Az elvárások veszélyesek, mert korán elaltatják és fásulttá teszik az embert. Elaltatják az élet valódi jelenségeivel és szükségleteivel szemben. Sínre teszik túl korán ahelyett, hogy szabad szárnyalásra engednének. Bármit tesz, csinál – a tudatot és a tapasztalatot kell fényesítse. Azaz minden napja legyen egy ébredés, minden dolog egy további ébredés. Ne csak átéljen, hanem ráébredjen a világra, de ahhoz bizony jó nagy szelet világ kell. Mindehhez pedig mindig az emberek a kalauzok. Arra kell ráébredni, hogy hol vannak emberek, akiket valami belső dolog fűt és nem világi. Erre minden fiatal rendkívül érzékeny, csak figyeljen is fel rá, s ott álljon meg, időzzön el. Akkor azoktól kell tanulni, ott kell maradni, őket kell kérdezni. Ahol ennek az ellenkezője van, onnan finoman odébb kell állni. Embertől-emberig haladva rálelhet a sorsára úgy, hogy közben úgy istenigazából tanul tőlük. Egy kép jut eszembe: ahogy a dunai aranymosók dolgoztak. Ismerték a folyót, hol vannak ígéretes helyek. Ehhez ismerni kellett a folyását, a sodrását, a talajt, az időjárást. Ott letelepedtek, és áterigették (most leegyszerűsítem) a jónak tűnő hordalékhomokot egy rézsútos, koromfekete rámpán. Apró szemek maradtak fönn a posztón, azokat még egy próbának kitették (mert nem minden arany, ami fénylik), és megvolt, amiért odatelepedtek. Hát ilyesféleképp kellene tán „aranyembereket” keresni. Akiknél lélekfényességet találnak, ott van valami mögöttes, amit fel kell szippantani.

Dóra: Úton hazafele, zötykölődve a vonaton ezekkel a gondolatokkal, már sokkal inkább csöndben, mint az idefelé úton csacsogva néztük, ahogy lassan lenyugszik a Nap – aranykeretet adva ezzel a napunknak.

Judit mosolyogva fogadott a Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola bejáratában. Az aula zsongott a gyerekektől, de szerencsére találtunk egy kis nyugodt zugot, ahova leülhettünk beszélgetni. A szobába lépve Martin Kaiser festménye köszöntött a falon, ha eddig nem tettem volna, most már bizonyosan otthon érzem magam. Judit kedvesen, nyitottan fogadta a kérdéseimet.



Mesélj kicsit magadról! Ki Gyarmati Judit?

Matematika- és fizikatanár vagyok a végzettségem szerint. Állami iskolában tanítottam jó sokáig, és ezzel elégedett voltam, hiszen nagyjából úgy tanítottam, ahogy engem tanítottak annak idején. Amikor a gyerekeim megszülettek, akkor éreztem meg, hogy másképpen kell hozzájuk fordulni, mint azt én tettem korábban. Hogyan lehet egy gyerekkel szeretetteljesen, de következetesen foglalkozni? Az útkeresés közben találtam rá - Vekerdy Tamás írásain keresztül - a Waldorf-pedagógiára. Gyerekeim a 2003-ban induló pilisszentlászlói Waldorf- iskolában, én pedig az ugyanebben az évben induló posztgraduális Waldorf-képzésen találtam magam. Jellemző rám, hogy szeretem belevetni magam az új dolgokba, de ez azért akkor az egész családunk életében nagy kanyar volt. Egy induló Waldorf-iskola úttörő osztályaiba járni, szülőként és diákként sem egyszerű. Először is nekünk, szülőknek meg kellett teremteni az iskola fizikai testét. Ott gletteltem, vakartam falat, festettem, életemben először! Minden nyáron óriási átalakítások történtek az iskolában. Az évnyitó előtti napokon soha nem lehetett látni, hogyan lesz itt évnyitó! Aztán néhány év gyakorlata megtanított rá: szeptember elsejére mindig minden a helyére kerül. A Kékvölgy iskolában a szülői közösség egyik motorja voltam: kirándulások, túrák, közös családi nyaralások, … Gyönyörű évek voltak! A posztgraduális képzés harmadik évében már én is Waldorf-iskolában tanítottam. Az Óbudai Waldorf-iskolába azzal léptem be, hogy tapasztalatot szeretnék szerezni a majdani Kékvölgy felső tagozatának indításához. Három év múlva pedig már Pilisszentlászlón tanítottam az általunk alapított felső tagozaton. Óriási lelkesedés vitt minket előre a kollégáimmal, és talán ez a lelkesedés is kellett ahhoz, hogy a kicsiny kis felső tagozatunkat öt éven keresztül elvigyük egészen a Regi, a Göllner Mária Regionális Gimnázium indulásáig.

Akkor te az alapítók, elindítók között voltál?

Igen. A kisebbik lányom osztálytanítója, Jörg Rudolf vette a fejébe, hogy a szabadévét egy Regionális Gimnázium életre hívására szánja. Ő hívott a Kezdeményező Körbe, ahol két éven keresztül tizenketten készítettük elő a Regi alapítását. Az alapító társaimmal számba vettük az akkori felső tagozatok minden előnyét, hátrányát, megfontoltunk jogi és gazdasági szempontokat, és igyekeztünk, hogy a lehető legprogresszívebb iskolát tudjuk életre hívni. 2013. júniusában úgy iratkozott be és adta a bizalmát 80 család az induló gimnáziumnak, hogy a kapott épület több helyen beázott, és még nem voltak meg az induláshoz szükséges papírok. De szeptemberre itt is egészen iskola formája lett az épületnek, ma pedig 450 diák tanul a Regi falai között. Akkoriban úgy gondoltam magamra, milyen szerencsés ember vagyok, mert mindig jókor, jó helyen vagyok, izgalmas dolgok közé keveredem, de alapvetően háttér emberként definiáltam magamat. Bár szeretek benne lenni a történések közepében, szívesen dolgozom sokat, szeretem, ha nem unalmas az élet. Mindezek ellenére nem éreztem magam kezdeményezőnek, akik az első sorban vannak.

Az AntroOtthon mégis a te kezdeményezésed!

Igen, talán lehet ezt mondani. Hét évvel ezelőtt elindítottunk a Regiben egy mentortanár képzést, a Kaleidoszkóp Képződési Központot. Ebben az első mentor képződésben én is részt vettem, és ebben a körben, abban a folyamatban, amin ott keresztülmentem, ráébredtem: valószínűleg nem csak a szerencsén múlt, hogy jó helyekre keveredtem, fontos dolgok közelébe. Ebben én is benne vagyok, talán bennem is van valamilyen kezdeményezőkészség.

Túl sok lenne mindez véletlennek.

Sokáig kellett ezzel barátkoznom, hogy talán én is a kezdeményezések embere vagyok. Steiner mondja, hogy a tanárnak nem szabad kiszáradnia és megsavanyodnia, a tanárnak a kezdeményezések emberének kell lennie, de soha nem gondoltam ilyen módon magamra. Ebben akkor tudott változás beállni, amikor egy évre - 2020 szeptemberétől 2021 júniusáig - szabadévet kaptam az iskolától. Végzett az osztályom, sokat dolgoztam az első hét évben az iskoláért, és nagyon vágytam arra, hogy egy kicsit kilépjek. A szabad év az osztálytanítók privilégiuma az általános iskolában, a szaktanárok, a gimnáziumi tanárok ritkán jutnak ilyen módon kilégzéshez. A Regi azonban úgy indult, hogy próbáljunk meg ebből valamit nálunk is bevezetni. Több olyan kollégánk van, akik ha nem is egy teljes évben, de szabad hónapokban már tudott részesülni. Én azért tudtam egy évig távol maradni, mert a Covid járvány idején minden máshogy működött az iskolában. 2020. szeptember 1-én vettem fel a munkát a németországi Sassen Lebensgemeinschaft-ban, ahol fogyatékos, leginkább idős emberekkel foglalkoztam. Az életközösség az antropozófiai alapokon működő Camphillek módjára épül fel. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy teljes tanévre kiszakadhattam az iskolából és ezt az időt olyan környezetben tölthettem el, ahol megtapasztalhattam, mennyire fontosak, éltetőek a ritmusok. Ezek a ritmusok a fogyatékos emberek számára létszükségletűek. Belekerülni ezekbe a ritmusokba számomra is gyógyító minőséget hozott. Kisimultam. és olyan gondolatok érkeztem meg hozzám, amik, hogyha itt maradok ebben a pörgésben, soha. Abban az évben, ezekkel a fogyatékos emberekkel foglalkozva, ebben a nagyon egészséges ritmusú környezetben élve, egyszer csak megszületett bennem: itthon is erre lenne szükség, ilyen minőségben kellene az idős emberek felé fordulni!

Több korosztály is volt ezen a helyen, vagy kifejezetten idősek?

A falu, az életközösség több, mint ötven éve alakult. Jelenleg 12 házban, házanként 8-10 fogyatékos ember él együtt az egészséges segítőikkel. Az indulás környékén odakerülő fiatal emberek itt öregedtek meg. Nagyon kevés a 30-40 év körüli ember. Az asztalosműhely, a kerámia- és szövőműhelybeli tevékenységek, a pékség, a gyertyaöntőműhely vagy éppen a kerti munkák az életük jelentős részét betölti, jóval 60 éven felül is, értelmet adva a fogyatékos emberek mindennapjainak. És élnek ott olyan idős emberek is, akiknek már ápolásra van szükségük, mert nem tudja az életüket a házanya és házapa szervezni. Ezért hozták létre az ápolóházat, ahol már képzett szakápolók is segítik őket, hogy emberhez méltó életet élhessenek.

Tehát ez volt a magja az ötletednek, hogy hozzuk haza ezt a szemléletet.

Pontosan. Képzeld el ezt a helyet! Egy falu, melyet körbeölel az erdő, ahol együtt él kétszáz-kétszázötven fogyatékos és egészséges ember a saját rendszerük, szabályaik, ritmusaik szerint. Tó a falu közepén, a szélén hatalmas földekkel, biodinamikus gazdasággal… Azt persze sejtettem, hogy pont ilyet nem lehet létrehozni, de valami hasonlót talán igen.

Az általad megálmodott hely tehát nem egy klasszikus értelemben vett idősek otthona, hanem egy közösség, ahol segítők is jelen vannak. Hogyan jelenik meg ebben az antropozófia?

Amikor 2021 nyarán hazajöttem, megkerestem azokat az embereket, akikről tudtam, hogy valamikor, valahogy foglalkoztak már ezzel a gondolattal, hogy antropozófus idősotthont kéne létrehozni Magyarországon. Legelső utam kollégámhoz, Jörg Rudolfhoz vezetett, akivel korábban már a Regi alapításán is együtt dolgoztunk. Rudi anno 15 éve azt mondta nekem, hogy két életfeladata biztosan van: az egyik egy regionális gimnázium, a másik pedig egy antropozófus idősotthon létrehozása. A Regi készen állt, és néha viccelődtünk a hozzám hasonló korú kolleganőimmel: „Rudi, telik az idő, lehet, hogy már bele kellene kezdened az antropozófus idősotthon megteremtésébe, mert lassan szükségünk lesz rá!” – mondja ezt Judit nevetve. A viccelődést félretéve, ott, Németországban megéreztem: azon túl, hogy itthon szükség van egy ilyen helyre, ennek a létrehozásában nekem is szerepem lesz! Tehát egy embert már ismertem. Majd elkezdtem beszélgetni másokkal is arról, mit szeretnék. Ha egy antropozófus körben elmondod, mi foglalkoztat mostanság, biztos lesznek olyanok, akik rögtön kapcsolódnak hozzá, és jönnek az ötletek: kérdezd meg azt az embert…ők is hasonló témában dolgoznak … és így tovább. Gyakorlatilag nyár végére felállt egy kis kör, akikkel az első évben elkezdtünk az idea földre lehozásán dolgozni.

Hogy kezdődött el ez a munka?

A közösségalkotásnak létezik egy jól ismert, hét lépcsős folyamata, amit Bernard Livegood dolgozott ki. A nagyjából hasonló idea által vezérelt emberek sok-sok közös beszélgetésen keresztül megfogalmazzák először a küldetésüket, majd az alapelveiket, amelyek mentén együtt akarnak dolgozni. Ezek az alapelvek, amikben megegyezik a kezdeményező kör, legtöbbször megalapozza azt is, hogyan fognak majd a megszülető szervezetben az ott lévő emberek együtt munkálkodni. Ezek után a közös céljainkat kell minél konkrétabban papírra vetni, hogy lássuk, pontosan kit mi vezérel, mi az elképzelése, miben térnek el a gondolataink, és ha eltérnek, van-e közös metszet, amiben mindenki egyet tud érteni. A következő lépcsőfok, hogy körvonalazzuk, milyen emberekre, majd milyen eszközökre van szükség a küldetés, a célok megvalósításához… Valahol a szellemi világban ott van az elképzelés, amit a kezdeményező kör tagjai megpróbálnak közösen lehozni a földre, megfogalmazni egy közös küldetésben, majd hosszú időn keresztül kell dolgozni azon, hogy ez megszülethessen a fizikai világban.

A küldetéseteket hogyan fogalmaztátok meg?

Szeretném pontosan megfogalmazni neked, ezért felolvasom. „Az idősek köré szerveződő, antropozófus életközösségünk küldetése az élet és a halál misztériumának tudatos megismerése és ápolása a korszellem szolgálatában. Ennek érdekében cselekszik és fejlődik az egyén a közösség részeként és ezen az úton válik lehetővé békében fordulni a szellemi fény felé. Természetbe beágyazott otthont hozunk létre és éltetünk, ahol teret kapnak ápoló és gyógyító tevékenységek.” A küldetés mondat abszolút nem egy praktikumokat megfogalmazó szöveg, hanem egy olyan magasztos, emelkedett megfogalmazás, ami közvetlenül a bennünk lévő ideából fakad. Ezt fogjuk a célok segítségével lefordítani a hétköznapibb nyelvre. Nagyon fontosnak gondoljuk, hogy tudatosan foglalkozzunk a halálhoz való viszonyulásunk megváltoztatásával. A hétköznapi ember már beszélni sem tud róla, mintha nem akarná tudomásul venni, hogy aki egyszer megszületik, az meg fog halni. Míg egy gyermek születését nagy öröm kíséri, addig iszonyodunk az idős embertől, a halál gondolatától.

Vagy attól, hogy egyszer majd segítségre szorulunk.

Pontosan. Nem akarunk ezzel szembenézni. Pedig elkerülhetetlen. Nagyon fontosnak gondolom a tudatos öregedést, hogy foglalkozzunk azzal, mi történik velünk ezen az úton. És mi történik a környezetünkben lévő idős emberekben. Hogyan tudunk feléjük empátiával, megértéssel fordulni, ahelyett mondjuk, hogy fiatalként kerüljük a nagyit, mert ... Steiner azt mondta, hogy az öregedésre való felkészülést már az iskolában kell kezdeni tanítani...

Vissza kéne hozni azt, amit korábban tudtunk, hogy erre tudatosan hogyan készülünk fel.

Abszolút, igen! Egy kedves, volt Waldorf óvónéni mondta nekem nemrég, ahogy a gyermeknek bele kell nőnie, tanulnia újabb és újabb dolgokba, az idősödő embernek is bele kell tanulnia az idősödés újabb és újabb fázisaiba. Hozzá kell szoknia, bele kell laknia magát abba az új testbe, ami már nem tud annyit, mint az előző évben. Ezt mind lehet tudatosan csinálni, tudatosan készülni erre az állapotra.

Ahhoz, hogy a jövőben egy ilyen közösségbe belépjen egy idősödő ember, szükség van arra, hogy legyen valamilyen korábbi kapcsolata az antropozófiával?

Nagyon jó a kérdés! Egy ilyen közösséghez nem csak olyan emberek csatlakozhatnak, akik korábban antropozófiával foglalkoztak. Nem gondolom, hogy ez előfeltétel kell legyen. Azonban lesznek meghatározott keretek, a működésünk keretei, amit el kell fogadjon az, aki ebbe a közösségbe szeretne belépni. Ezeket a kereteket pedig az antropozófia fogja számunkra megadni, az abban gyökerező szellemi, lelki tartalmak. Ma az a megszokott, hogy amikor egy idős ember elindul a halál felé vezető úton, a család a kórházi ellátást választja, legtöbbször azért, mert nem szeretnék, hogy otthon haljon meg. Mert a halál jelenléte félelmetes az emberek számára. Manapság nagyon gyakori, hogy az átlépésre készülő idős ember életét, vagy inkább szenvedését az egészségügyi intézményekben az orvosok gyógyszerekkel, kezelésekkel meghosszabbítják. Az AntroOtthonban a küszöb átlépésére mindenkinek a megszokott környezetében lenne lehetősége. Nagy kérdés, honnan lehet majd tudni, hogy itt az idő, és nincs szükség állapotfenntartó kezelésre.

Azt gondolom, hogy jó esetben ezt mindenki maga érzi, persze, ha abban a tudatállapotban van.

Igen. Többek között ezért lenne nagyon fontos, hogy az idős ember ne csak akkor kerüljön be az AntroOtthonba, amikor már “hozzák”. Az ideális az lenne, ha önjáróként, a saját elhatározásából, tudatosan döntene a közösségi létforma mellett. Amikor még tudnak magukról gondoskodni és gondolkodni. Hogy egymást megismerve biztosan tudjuk a másikról, hogy nem mindenáron meghosszabbítani szeretné az életét, hanem tudatosan szeretne az átlépésre készülni.

Mindezek tükrében te hogyan látod a mostani idősotthonok helyzetét?

Nem tudok általános képet megfogalmazni, de persze ismerek pár idősotthont. Ezekben az emberek maximálisan ki vannak szolgálva. Lehet, hogy az idős néni még meg tudná pucolni a répát, krumplit, de nem kell ebben részt vennie, mert befizetett egy összeget, amiért mindezt megteszik helyette. Egyre kevesebb a motivációja, hogy saját magát ellássa. Sokszor ez az életmód egyenes úton vezet a leépüléshez. Amíg valaki valamit meg tud tenni, oda kell helyezni köré a lehetőségeket, hogy megtehesse. Mi egy olyan otthont képzelünk el, ahol az idős embereket, képességeikhez mérten bevonják a napi tevékenységekbe.

Együtt főznétek, takarítanátok?

Igen, ki mire képes. Ha arra képes, hogy kimegy a tyúkólba összeszedni a tojásokat, kerüljön ez bármilyen hosszú időbe is, de ezt szívesen megteszi, akkor tehesse ezt meg minden nap.

Legyen feladatuk, legyen szükség rájuk.

Ez nagyon fontos, azt gondolom az egész közösségnek! Egyrészt, hogy ne szomorú és a halált váró emberek üldögéljenek együtt, másrészt ahogy mondod, hogy feladatuk legyen, hasznos tagjai legyenek a közösségnek. Minden nap megtalálják az örömüket akár a munkában, akár az egymáshoz való kapcsolódásban. Sok-sok idős embert látok egyedül egy lakásban, házban, akik nagyon keveset kapcsolódnak a környezetükhöz. A szociális lét az egyik eleme annak, hogy élni akarjunk, mert jó a másik emberhez kapcsolódni, kaphatunk, vagy adhatunk olyat, amire a másiknak szüksége van. Azonban ez az idős emberek életéből egyre inkább kiszorul, elvesztik a párjukat, korlátozottá válik a mozgásuk, beszorulnak egy lakásba, kapnak jó esetben egy gondozót, aki naponta meglátogatja őket pár órára, de minőségi időt már nem tudnak velük tölteni. Ha nem lakásonként ül egy ember, elszigetelten, hanem egy életközösségben tölthetik mindennapjaikat, akkor ennek nem kell így lennie. Fontos pont volt a kezdeményezésünkben, amikor az egyikünk kimondta, hogy ő nem úgy képzeli ezt az életközösséget, ahol pénzért megvesszük a jogot arra, hogy minket kiszolgáljanak, hanem mi egymást fogjuk támogatni, ápolni. Nagy boldogságot jelent számomra, ha arra gondolok, hogy amit én a másik emberért meg tudok tenni, azt megteszem. - mondja Judit szélesre tárva karjait és őszintén mosolyog. - A szívemben őrzöm annak a fogyatékos embernek a képét, aki a társát etette, mert az nem tudta felemelni és saját szájához tenni a kanalat. Segített, és ez óriási örömet okozott neki. Nagyon fontos, hogy az idős ember is ilyen és ehhez hasonló apró örömöket minden nap megélhessen.

Mi az elképzelésetek, hogyan, miből fog létrejönni az AntroOtthon?

Nagyon lényeges kérdésre tapintottál rá - egy kedves mosoly fut át ismét Judit arcán - mert jelen pillanatban még nem látjuk az AntroOtthont. Van egy morális befektetőnk, Alexander Battyányi, aki Sitkén, felajánlotta a saját tulajdonában lévő területet, egy egykori majorságot, a rajta lévő épületekkel. Ezért ő egy fillért sem kér. Ez óriási lehetőség, amihez még sok-sok millió kell, hogy ezekből az épületekből, a környezetből egy olyan helyet varázsoljunk, ahol elindulhat akár tíz emberrel az életközösség. Mindenképpen szükségünk lesz olyan bátor emberekre, akik az AntroOtthonban egy lehetséges választ látnak a jövő egy nagy kihívására. Akiknek lehetőségük és képességük lesz ennek támogatására. Valószínűleg ezek olyan emberek lesznek, akiknek fontos annyira ez az idea, hogy ők szeretnének ennek az életközösségnek az elindítói lenni.

Amikor megtörténnek ezek a befektetések, még mindig maradnak egyéb kiadások,például rezsi, étel. Most ott tart a projekt, hogy ennek a finanszírozási módját valahogy kitaláljátok?

Így van. Azt gondoljuk, hogy az AntroOtthon a fizikai világban valahogy létre fog jönni, de a napi működtetést is meg kell oldani az életközösség tagjainak. Ehhez vannak számításaink, táblázataink, de korántsem értünk még a tervezés végére.

Kiss Viktor mesélte a napokban, hogy volt egy olyan szerveződés, ami egy antroközpontként működött, de ma már ez nincs, mert nehéz ezt a szellemit lehozni. Azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet ezt egy idősek otthonába átemelni, olyan értelemben, hogy az antroszereket is igen borsos áron lehet csak beszerezni. terveztek a kezdeményezésbe beemelni antro orvoslást, vagy például felhasználjátok a Steiner által leírt gondolatokat az étkezésnél?

Természetesen! Létre szeretnénk hozni magunk köré egy biodinamikus gazdaságot, antropozófus terápiákat szeretnénk nyújtani és nem csak a beteg, de az egészséges, már idősödő embernek is. Művészetterápia, gyógyeuritmia, jó minőségű élelmiszerek, ez mind-mind tervben van. Abban is biztos vagyok, hogy ez fokozatosan tud majd megvalósulni. Hosszú távra és kitartó munkára kell berendezkednünk. Az út nem könnyű, valószínűleg tele lesz nehézségekkel, de abszolút nem ezekre koncentrálok. Megyek előre, és éppen elég, ha a soron következő akadályra fókuszálok. Látom a nagy képet, a célt magam előtt, de nem borítom magamra az egészet, mert akkor elvesznék benne. Múlt nyáron érkezett meg hozzám a következő gondolat: Elképzelhető, hogy az én életemben nem fog létrejönni az antropozófus idősotthon. Kicsi esélyt adok erre, de elképzelhető. De addig is, amíg lehet egyet előre lépni ezen az úton, azt a lépést meg kell tenni. Voltak már a miénkhez hasonló kezdeményezések előttünk is, amik valamiért nem valósultak meg. De hiszem, hogy az előttünk járók törekvései, mint szellemi építőkövek, mind-mind itt vannak körülöttünk. Bármi, amit mi beleteszünk ebbe az ügybe, arra talán egyszer mások tudnak majd építkezni. Abban hiszek, hogy nincs hiábavaló lépés.

Most hol tartotok és mi a közeli cél?

Most ott tartunk, hogy a kezdeményező Magcsoport köré tavaly ősszel megszületett egy tágabb kör, akik magukat Márton csoportnak nevezték el. Itt olyan emberek szövik rendszeres találkozóikon egymás között a szálakat, akik támogatni szeretnék az AntroOtthon kezdeményezést és a jövőben talán szeretnének egy ilyen közösségben élni. Havonta egyszer találkoznak, hogy megismerjék egymást, közösen gondolkodjanak erről a közösségi formáról. Azt gondoljuk, hogy ez lehet a csírája az elindítók kis csoportjának. Ezen kívül együtt dolgozunk egy Waldorfos apukával, aki az épületek tervezését viszi. Legutóbb éppen azt a vizesblokkot tervezte meg, ami a júniustól a területre érkező önkéntes fiatalok tisztálkodási lehetőségeit fogja biztosítani.

Ha valaki szeretne kapcsolódni ehhez a Márton körhöz, vagy hozzátok, mert szeretne valahogy segíteni, vagy ő maga is szeretne egy ilyen közösségben élni, bárki felkereshet titeket és csatlakozhat hozzátok?

Abszolút! Ez történik is a mindennapokban, valaki ír, fölhív, beszélgetünk, és jön a következő Márton csoportra. Van egy email-kör, amit én úgy hívom, hogy a szimpatizánsok köre, ide fel tudjuk venni az érdeklődőket és értesülhetnek minden hónapban az aktuális hírekről.

Aki “csak” segíteni szeretne, hisz nem tart még ott, hogy oda is költözzön, ő mivel tud jelen pillanatban hozzátenni?

Először tavaly augusztusban és októberben dolgoztunk ott néhány napot. Felnőttek, fiatalok, illetve októberben a Regiből diákok. Mivel a terület óriási, három hektár, több épülettel, a munka rengeteg. Épületeket kell bontani, a kibontott anyagokat újrahasznosításra szétválogatni. A vizesblokk építésében is elkél majd a segítség április-májusban. Június elején már praktikumra érkezik egy osztály, júliusban két hétre egy spanyol középiskolás csoport jön önkénteskedni. Bármikor és bárhová lehet csatlakozni. Például szeretnénk egy szép honlapot, jó lenne, ha valaki tudna ebben segíteni. De mindenképpen érdemes a támogatói listára az antrotthon@gmail.com címen feliratkozni annak, akit valamilyen módon megérint az AntroOtthon ügye.

Bevezetés. Az elméleti magyarázatok bizonytalansága

A világba nézek én első két számában – előbb a természet világai, majd a halál utáni élet kérdése kapcsán – igyekeztem rámutatni, hogy bizony a magyarázatokkal igencsak óvatosan kell bánni, mert könnyen tévedésbe eshetünk, még ha oly nagyon szeretnénk is a tévedéseket elkerülni. Rávilágítottam arra, hogy a mai természettudományban ugyan fizikai-anyagi síkon objektív megfigyeléseket végeznek, de az ennek alapján létrehozott magyarázatok egyáltalán nem biztos, hogy igazak. Pusztán abból fakadóan nem válik igazzá semmi, mert objektív megfigyelésre adnak magyarázatot. Ugyanarra a megfigyelésre sokszor adtak már korábban is magyarázatot, amely aztán felül lett írva, mivel újabb megfigyelések adódtak.

Megfigyeléseink körének bővítésével nyilvánvalóan a magyarázataink is jobban közelíthetik a valóságot. Mi lenne, ha úgynevezett érzékfeletti megfigyeléseket is figyelembe vennénk? Akkor bizony minden magyarázatot újra kellene gondolni.

Rámutattam arra is, hogy a természettudományos-materialista magyarázatok semmivel sem tűnnek jobb elméleteknek, mint amit velük szemben felhoztam spirituális magyarázatokként. Sőt világossá tettem, hogy az előítéletmentes természettudományos kutatás számára semmivel sem valószínűtlenebb az ásványokat, növényeket, állatokat és embereket érzékfeletti erők eredményének tekinteni, mint fizikai-anyagi okokkal magyarázni.

Ma a természettudományos világkép az uralkodó. Ez nem baj. Ennek így kell lennie. Az emberek többsége legfeljebb néhány évszázada hiszi igaznak a materialista elméleteket, a természettudományos világképet. Csak néhány évszázada hiszik sokan, hogy például a fizikailag látható fűben, fában csak az anyag kémiai és fizikai törvényszerűségei munkálkodnak – mintegy maguktól. Csak néhány évszázada terjedt el az a nézet, hogy a világűr az tényleg űr milliónyi csillaggal és porral teleszórva, ami állítólag milliárd évekkel korábban egy nagy robbanás következtében jött létre. Milliárdnyi véletlen, és a véletlenül bekövetkezett változásokhoz való evolúciós alkalmazkodás következtében most itt vagyunk egy hatalmas rendben működő világban, amit egy robbanás indított el. Nem ellentmondásos ez?

Régen úgy tudták az emberek, hogy minden létező mögött lények állnak. Úgy tudták, hogy minden isteni teremtés eredménye, és hogy a fűben, fában is érzékfeletti lények tevékenykednek az isteni világrendnek megfelelően. Úgy vélték, hogy közvetlenül a természetben munkálkodó érzékfeletti lényeknek köszönhető minden, ami csak létezik. Ezek a magyarázatok e lények érzékeléséből jöttek létre. Nem elképzelték, hogy talán így lehetett, hanem ezt látták. Ma az ilyen érzékelés létét, lehetőségét a természettudományos materializmus tagadja. Nem azért tagadja, mert bizonyíték van rá, hogy ilyen nincs, hanem mert ez hitük szerint csakis emberi fantáziálás eredménye lehet. Például azt a magyarázatot találták ki, hogy akik állítólagos érzékfeletti lényeket vélnek látni, azokat bizonyára saját agyuk anyagi folyamatai csapják be. Szerintük ez valamiféle agyi rendellenesség következménye lehet, de legalábbis az élénk fantázia becsapós játéka. Hiszen az emberek elsöprő többsége nem lát semmiféle érzékfeletti lényt, angyalt, eltávozott lelkeket, természetszellemeket, Istent, így nyilván aki ilyet vél látni, abban van a hiba.

Természetesen fel lehet fogni ezt így is. De ez nem tudományos elfogulatlanság eredménye. Mára olyannyira beitta magát az ember lényébe a materialista szemlélet és érzület, hogy a legtöbben észre sem veszik, hogy amikor megalkotják elméleteiket, vagy elhiszik mások természettudományos magyarázatait, akkor egy -izmus, a materializmus keríti őket hatalmába. Ez nem túl előnyös. Miért? Mert így mindent a fizikai-anyagi észlelésre alapozva akarnak megmagyarázni. Sok mindent nem tudnak közvetlenül megfigyelni, például a halál utáni életet, de azért kitalálnak valamilyen anyagra, fizikaiságra visszavezető magyarázatot, és ez aztán gyakran úgy terjed, mintha tudományos tény volna, holott csak elképzelés. A másik meg az, hogy ha jönnek, akik beszámolnak érzékfeletti érzékeléseikről, azokat naivnak nézik, de legalábbis megmosolyogtató megtévedteknek. Pedig sokszor semmilyen természettudományos megfigyelés nem cáfolja őket. Természettudományos tudásunk szerint is könnyen lehet, hogy tényleg a valóság érzékfeletti oldalát érzékelik.

Az érzékfeletti látás, szellemi megfigyelés mi fán terem?

A továbbiakban abból indulunk ki, hogy van a fizikai-anyagi világtól független biológiai , lelki és szellemi élet, amely észlelhető, tudományosan kutatható. Már csak azért is ebből indulunk ki, mert a materialista elfogultság nélkül művelt természettudomány megfigyeléseiből ez erősen valószínűsíthető. A lét fizikailag érzékelhető oldala érzékszervekkel, fizikai eszközökkel figyelhető meg, ha pedig létezik érzéki világon túli lét is, akkor az érzékfeletti szervekkel és eszközökkel lesz hozzáférhető.

Szerencsére nem olyan rossz a helyzet. Vannak igazán értékes érzékfeletti ismeretek. Ezeket nem lehet olyan könnyen elkótyavetyélni. Elég sokan felfigyelnek rájuk, alkalmazni kezdik a gyakorlatban. Vannak tudósok, művészek, orvosok, tanárok, mezőgazdasági szakemberek stb., nem is olyan kevesen, akik az ilyen képességek által tett megfigyeléseknek ma már gyakorlati hasznát veszik. Ha ezek a fantázia termékei volnának, nem lehetnének hasznosak számunkra. Nemde? Az érzékfeletti ismeretek hasznosíthatósága egy igazolás az anyagi-fizikai világ mögött munkálkodó érzékfeletti valóságra. A továbbiakban ezért szeretnék röviden rámutatni azokra az érzékfeletti képességekre, amelyből többek közt a Waldorf-pedagógia, az antropozófiai medicina és a biodinamikus mezőgazdálkodás gyakorlata is létrejött. Arról az új, tudatos érzékfeletti megismerési képességről lesz szó, amellyel egyre többen kezdenek már rendelkezni – kezdetlegesen –, és amelyet magas szinten egyelőre csak Rudolf Steiner, az antropozófiai szellemtudomány létrehozója tudott kifejleszteni.

Fizikai testünkben érzékszervek vannak. Ezekkel látjuk, halljuk, ízleljük, szagoljuk, tapintjuk, érzékeljük a fizikai világ különféle sajátosságait. A lassan 10 milliárdnyi emberiségben azonban milliónyian vannak, akiknek már volt valamilyen érzékfeletti tapasztalásuk. Aurát láttak tárgyak, fizikai testük körül, az erdőben sétálva bevillant eléjük egy-egy nem-fizikai lény stb. Az emberiség érzékfeletti képességei valóban nyiladoznak. Ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy fejlődésben vagyunk. Úgy néz ki, hogy az emberi fejlődés ebbe az irányba halad. Néhány 10 000 éve még csak egészen primitív, faragott, csiszolt kőeszközeink voltak, most meg már villanyt, autót, mobiltelefont, internetet és műholdas kapcsolatot használunk a mindennapjaink során. Ez a fejlődés érzékszervi észlelésünknek és az ehhez kapcsolódó gondolkodásunk fejlődésének az eredménye.

Csakhogy a fejlődés itt nem áll meg. Nagyon úgy néz ki, hogy további fejlődésünk szintet fog lépni, természetesen nagyon lassan. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezután is ne születhetnének újabbnál újabb fizikai találmányok. Fognak születni bőven, emberi fejlődésünk mégis egyre jobban az ébredezőben lévő érzékfeletti képességeinknek, valamint az érzékfeletti megismerések gyakorlati alkalmazásának lesz köszönhető. (Ez egyébként megint csak nem elmélet, hanem szellemileg megfigyelhető tény.)

Ha új érzékfeletti képességekről akarunk beszélni, ha a mai kor emberi mivoltához illeszkedő szellemi útról kívánunk szót ejteni, akkor persze érdemes az eleddig ismert legmagasabb szint alapján jellemezni, amelyet meglátásom szerint Rudolf Steiner képviselt a 20. század elején. Ahogy a mai tudományt nem az őskori kőbaltát megalkotó emberi tudás alapján ítéljük meg, és nem is a tudomány elmúlt évszázadokban elkövetett tévedései alapján, úgy Rudolf Steiner szellemi képességeit sem lehet az alapján megítélni, hogy vannak, akik most ezt vagy azt látják, hallják érzékfeletti módon, de amit észlelnek, azt gyakran nem tudják még valósághű módon értelmezni. Ahogy egy tudós leírását a Holdról nem tévesztjük össze egy óvodás Holdról szóló leírásával, úgy az érzékfeletti megismerés különböző szintjeit sem szabad egy kalap alá venni. Az érzékfeletti képességek terén igencsak gyerekcipőben járunk, kivéve néhány nagy beavatottat.

Rudolf Steiner nemcsak egy lelkiismeretes és alapos tudós volt, hanem olyan modern kori beavatott, aki a magas szintű érzékfeletti megfigyeléseit logikusan, érthetően le tudta írni, el tudta magyarázni. Ő a gyerekkorától erősen nyiladozó, ösztönösen felmerülő érzékfeletti képességei helyébe olyan tudatosan uralt képességeket volt képes kifejleszteni, amelyek ma már az egész emberiség javát szolgálják – tudományban, művészetben, vallásos megértésben, többek közt a pedagógiában, gyógyászatban, mezőgazdaságban egyaránt.

***

Mi az érzékfeletti észlelés? Olyan képesség, amellyel az ember nem anyagi, nem fizikai, nem érzéki valóságot észlel. Fizikai érzékelő szervekkel, műszerekkel a valóság fizikai része érzékelhető. A nem fizikai valóság csakis nem fizikai eszközökkel érzékelhető, kutatható.

Ha nem fizikai érzékszervekkel zajlik az érzékfeletti észlelés, akkor mivel? Az ember fizikai feletti, érzékfeletti lényével.

A világba nézek én első számában leírtam, hogy a materialista magyarázatokkal szemben milyen elgondolkodtató spirituális magyarázatok léteznek a természet világát érintő nagy kérdésekre. Azok a magyarázatok, amiket ott felvázoltam, valójában nem gondolati okoskodások eredményei, nem elméletek, hanem érzékfeletti megfigyelések logikus gondolatokban való megfogalmazásai voltak. Rudolf Steinertől származnak.

A Rudolf Steiner által létrehozott antropozófia vagy antropozófiai szellemtudomány szerint a földi ember nem pusztán fizikai-anyagi test, amely mintegy „kiizzad” magából egy-egy biológiai, lelki és szellemi életet, hanem van még három érzékfeletti lénytagunk is van: az élettest, a lelki test és az én. Ezek gondoskodnak arról, hogy a fizikai test ne csak holttest legyen, hanem éljen, és legyen benne lelki és szellemi élet. Emberi élettestünk (vagy étertestünk) felel közvetlenül az életfolyamatainkért, a lelki testünk vagy gyakrabban használt nevén az asztráltest teszi lehetővé, hogy fizikai testünkben lelki életünk legyen érzésekkel, ösztönökkel, vágyakkal, gondolatokkal stb. Énünk pedig emberi lényünk szellemi magvát adja. Ezért is beszélünk magunkról a mag szóval. Énünk valóban olyan, mint egy szellemi mag, amely lelki életünkbe, asztráltestünkbe van ágyazva, és onnan az éter- és fizikai testet is szellemileg besugározza, közvetlenül átitatja. Ezért gondolok úgy a saját fizikai testemre is, hogy ez az enyém, az én tulajdonom.

Egyetlen olyan tudományos megfigyelés sem áll rendelkezésünkre, amely szerint biológiai élet, lelki élet és szellemi élet a fizikai anyag mivoltából volna eredeztethető. Ehelyett spekulatív elméletek tömkelege született arra, amelyek szerint mindent az anyag létéből, a fizikai létezéséből próbálnak megmagyarázni. Spekulatív módon bármit ki lehet találni, ha azt akarjuk, hogy végül mindent az anyagi-fizikai létnek kelljen tulajdonítani. De ennek így nem sok értelme van. A megfigyelések sokkal értékesebbek, mint az elgondolásaink. Az érzékfeletti megfigyelésekkel minden tökéletesen érthető lesz, és nem kell semmiféle spekulációba, olyan gondolatépítménybe bonyolódni, amely igazolni látszik világlátásunkat. Jobban járunk, ha elfogadjuk, hogy mi a valóság. Jobban járunk, ha az objektív megfigyeléseket objektív megfigyeléseknek vesszük, és nem kitalációnak és az agy játékának. Jobban tesszük, ha az elméleti elgondolásokat a megfigyelések mögé soroljuk.

Egyáltalán nem túloztam a spekulatív jelző használatával. Ugyanis, ha valamit nem figyeltünk meg közvetlenül, és arra mégis adunk magyarázatot, akkor ezt csakis spekulatív módon, elmélettel tudjuk megtenni. Mindenki szokott spekulatív módon gondolkodni. Szeretünk elméleteket alkotni arról, amire nincs megfigyelés. Tudósaink is szeretnek. Ők is emberek. Vannak például bizonyos fizikai mérési eredmények és fizikai megfigyelések. Ezekből jött létre spekulációval az a tudományos elmélet, hogy akkor a rendelkezésre álló megfigyelések bizonyára arra utalnak, hogy világunk hatalmas rendje robbanással kezdődött. De rettentően kevés megfigyelés és adat utal erre. Sokkal több megfigyelésre volna szükség ahhoz, hogy ebben biztosak lehessünk. Rendelkezésünkre is állnak erre vonatkozó érzékfeletti megfigyelések, amelyek szerint egyáltalán nem is volt ősrobbanás. Valami egészen más történt. Ez csak egy példa, hogy mennyire más lehet a világ, mint aminek eddig tanították nekünk.

Érzékfeletti megfigyelésekkel kapcsolatban az a helyzet, hogy ezek ismeretében okafogyottá válik elgondolásaink, elméleteink egy része. Ha nemcsak fizikai-érzékszervi, hanem sokrétű érzékfeletti megfigyelések alapján adódnak magyarázataink, akkor már nem is kell kitalálni semmit, mert nincs hiányzó láncszem, amit ki kellene spekulálni. A megfigyelés gondolati megértésével adódik a magyarázat.

A materialista természettudomány tudósa és híve például azt állítja, hogy az agy anyaga gondolkodik, a gondolat anyagi folyamatok terméke. Az ember pedig nem más, mint egy anyagi-fizikai test; nincs semmiféle élete, lelke vagy szelleme, amit ne ez az anyagi test hozna létre. Ez a gondolkodás egy antropozófus számára rendkívül furcsa. Ha emberi beszédet hallunk a telefonunkban, akkor ugye nem gondoljuk, hogy azt a beszédet a telefon anyaga találta ki, és hogy a telefon anyagából fakadna az értelmes beszéd? Azt gondoljuk, hogy egy tőlünk távol lévő személy beszél hozzánk, amit a materialista technika eszközével hallhatunk a telefonunkon. A materialista azonban a világról és az emberről nem így gondolkodik, hanem úgy, mintha a telefon anyaga beszélni tudna. Úgy véli, hogy az agy gondolkodik, és nem az ember lelke vagy szelleme, aki az agyát használja gondolkodásra. Szerinte végső soron az anyag beszél, az agy. A lélek és a szellem is az agy terméke kell legyen. Tehát egy materialistának olyan a felfogása a világ és az ember működéséről, mint annak az embernek, aki szerint az értelmes beszéd a telefonban, az anyagi közvetítőben keletkezik, és hogy ennek semmi köze valami telefontól függetlenül létező emberi lényhez, akit nem látunk és hozzánk beszél.

***

Hogyan lehet elképzelni az érzékfeletti észlelést? Ha például valaki egy a padlóig érő vastag, sötétítő, hangszigetelő függöny és az ablak közé áll, és ott valami értelmes dolgot csinál, amit a függöny redőinek megfigyelésével kicsit talán mi is nyomon követhetünk, akkor nem kizárt, hogy esetleg ki tudjuk spekulálni, hogy mi is zajlik a függöny mögött. De csak nagyjából. Hiszen közvetlenül nem látjuk az ott zajló eseményeket, tetteket, csak a fizikai függönyt. Legfeljebb a függöny mozgásaiból, redőzéséből következtetünk ki valamit, ami részben talán fedi a valóságot, de lehet, hogy egyáltalán nem. Az érzéki megfigyelés, a természettudomány ilyen megfigyeléseken alapul. Szemünk, fülünk, orrunk, de fizikai műszereink is csak a világ fizikai mivoltáról adnak tájékoztatást. Ez a világnak csak a fizikai rétege. Ha valóban létezik az érzékfeletti lét, amely okozza az életjelenségeket, lelki és szellemi életet a fizikai síkon, akkor nagyon keveset tudhatunk a valóságról. Nem igaz? Márpedig érzékfeletti megfigyelések tömkelege tanúskodik arról, hogy sokkal több minden valóságos, mint ami természettudományosan, fizikailag megfigyelhető és detektálható.

Például tudományosan megfigyeljük fizikai testünkben, hogyan dobog a szívünk, hogyan lélegzünk, milyen anyagcsere-folyamatok zajlanak benne stb. Ebből persze lehet arra következtetni, hogy amit így kikutatunk, az a fizikai világból, a fizikai anyag működéséből fakad. Ez nem tudományos tény, hanem egy materialista elképzelés a fizikai, materiális érzékelésekre alapozva.

Mivel csak a fizikai szintet látjuk, teljesen érthető, hogy sokan olyan magyarázatot találnak ki az életjelenségek működésére, amely szerint a fizikai-anyagi test fizikai-kémiai folyamatai okozzák azokat. Azon persze nem szabadna lazán túllépni, hogy az ismert fizikai törvények között egyetlen olyan sem ismert, amely legalább egy szemernyi életet is ki tudna csiholni mondjuk a szén, a nitrogén, az oxigén és a hidrogén elegyéből. A természettudományban így megy át minden megfigyelés bizonytalan elméletekbe, bizonyítatlan materialista elképzelésekbe. Amit az iskolában tanulunk, az ebből fakadóan nagyrészt spekuláció, materialista szemléletből fakadó elmélet. Hiába jön aztán valaki, mint Rudolf Steiner, aki elmondja, hogy ő látja, mi történik a fizikai emberben érzékfeletti módon. A természettudomány materialista hívei mindezt nem tudják figyelembe venni a saját maguk által lefektetett tudományelméleti kritériumok és materialista elfogultságuk miatt. Inkább a materialista elgondolásoknak hisznek, mint a nem-fizikai, szellemi megfigyeléseknek. Inkább fantáziálásnak veszik a megfigyeléseket, hogy materialista elképzeléseiket valósághoz hűnek tarthassák továbbra is.

Ha igaza van a spirituális szemléletűeknek vagy az antropozófusoknak, akik az érzékfeletti megfigyeléseket valóságosnak tartják, akkor ez bizony súlyos probléma. A természettudomány ugyanis eszerint nem képes bizonyos megfigyeléseket igaznak elfogadni, ha azok nem felelnek meg az ő természettudományos megismerésből kialakított kritériumaiknak. Mivel e kritériumokban az érzékfeletti lét és az érzékfeletti megfigyelések természete nincs figyelembe véve, ezért azokra az nem teljesen alkalmazható, illetve sok időbe telik, amíg mindenki rájön, hogy e téren kinek is van igaza.

Az érzékfeletti megfigyelésekkel nem a spekulatív gondolkodást gyarapítjuk a világban, hanem a megfigyeléseket. Kiterjesztjük a megfigyelést a lét olyan területeire, amiben a természettudomány materialista hívei szerint csak hinni lehet.

Azt hiszem, belátható, hogy az érzékfeletti megfigyeléseket – főleg a tudományos igényűeket – legalább annyira figyelembe kellene venni, mint a tudományos spekulációkat. Minden megfigyelés a tudományos fejlődést szolgálja. Jobban szolgálja a megfigyelés a tudományt, mint az elméletalkotás. Az antropozófiai szellemtudomány követőiként sokkal inkább megfigyeléspártiak vagyunk, mint a természettudomány materialista hívei. Látjuk, hogy valóban lehetséges észlelni nem fizikai jelenségeket is. Kezdetleges érzékfeletti megfigyeléseink már lehettek is. Magasabb szintű érzékfeletti megfigyelésekre ezért nem fogjuk rá, hogy „ugyan, ezek biztos csak a fantázia termékei.” Mi jogon tennénk ilyet? Ha valaki pontosan meg tudja figyelni az ember fizikai testét, amint azt áthatja az élettest, a lelki (vagy asztrál)test és az én, és látja, miként működnek ezek a fizikai testben, majd ezt érthetően le is tudja írni, akkor közelebb kerültünk az igazsághoz. Rudolf Steiner ebben volt úttörő jelentőségű.

Sokkal érthetőbbé válik a világ, ha az egzakt érzékfeletti megfigyeléseket összevetjük a fizikai megfigyelésekkel. Nem kell semmit hozzágondolni, kispekulálni. Csak addig van szükség elméletekre, kitalált magyarázatokra, amíg nem adódnak magyarázatok a megfigyelésekből. Márpedig az érzékfeletti megfigyelésekből adódnak. Nem kell kevesebb megfigyelésre alapozva kitalálni a magyarázatot. Több megfigyelést figyelembe véve többre jutunk. Elég, ha az érzéki és az érzékfeletti megfigyeléseket megfogalmazzuk, leírjuk és megértjük. Máris megvan a magyarázat.

Térjünk vissza függönyös hasonlatunkra. Aki pontosan meg tudja figyelni az érzékfeletti élettestet, amely a fizikai testet élteti születésünk és halálunk között, az kicsit olyan, mint aki nem vastag, átlátszatlan, hanem egy kicsit átlátszó függönyön keresztül nézi a mögötte ténykedő embert. Aki nemcsak a fizikai testét látja, hanem az életfolyamatait okozó és fenntartó testét is, az pontosabban le fogja tudni írni, hogy mi történik az emberben és az ember által, mint ha csak a fizikai eszközeire hagyatkozna. Többet lát, ezért jobban tudhatja. De még így sem lesz teljes és pontos a tudása. Még pontosabban akkor tudja nekünk elmondani, hogy mi történik az emberben, ha a lelki életét hordozó asztráltestét is látja. Ha ezt is látja, akkor már olyan, mint aki vékony, még átlátszóbb függönyön keresztül figyeli az embert. Ha pedig közvetlenül képes észlelni az érzékfeletti látó az ént is, akkor úgy látja az ember lényét, mint mi azt a fizikai embert az ablaknál, akit nem takar el semmiféle függöny. – Ez persze csak egy sánta hasonlat annak érzékeltetésére, hogy mennyire bonyolult az ember, a világ megismerése. Nem mindegy, hogy mennyit látunk a világból. Ha van a fizikai világban működve egy érzékfeletti életvilág, lelki világ és szellemi világ, akkor ezek együttes megfigyelésével sokkal közelebb jutunk a valóság megismeréséhez, mint ha pusztán a fizikai megfigyelésekre kellene hagyatkoznunk.

Az ember lénytagjai

Mivel történik az érzékfeletti észlelés? Az ember érzékfeletti lénytagjaival, illetve az azokban kialakított észlelő szervekkel. Mik ezek a lénytagok? Olyan részei az ember lényének, amelyet fizikai érzékszervekkel észlelni és fizikai műszerekkel közvetlenül detektálni lehetetlen. Miként fizikai testünkben korábban kifejlődtek a fizikai érzékszervek, amelyekkel most érzékeljük a fizikai világot, ugyanúgy kifejleszthetők észlelő szervek magasabb lénytagjainkban is. Kellően fejlettek lettünk hozzá, hogy ezt megtehessük, jelentős részben éppen a természettudománynak, pontosabban a természettudományos ismereteinknek, tárgyilagos gondolkodásunknak is köszönhetően.

A fizikai világhoz legközelebbi lénytagunk az éteri vagy élettest. Az étertest ismétlődésekben tartja elevenen a fizikai testet. Ezért zajlik különféle ritmusokban minden életfolyamat a szervezetünkben. Ha születésünk és halálunk között nem itatná át étertestünk élete a fizikai testünket, akkor olyan élettelenek volnánk, mint a kövek vagy a por, amin járunk. Ha meghalunk, fizikai testünk nem is fog tovább élni. Miért? Mert elhagyja az élettest, az élet. A holttest azért élettelen, mert elhagyta az őt éltető érzékfeletti étertest. Aki éteri szinten képes látni ezt, az saját megfigyelése alapján lehet meggyőződve ennek igazságáról. Mi pedig egy kis elfogulatlansággal éppúgy átvehetjük a szellem kutatójának ismeretét, ha felismertük, hogy jobban járunk a megfigyelések körének kitágításával, mint hogy kevesebb megfigyelésen alapuló materialista elképzeléseket tartsunk igaznak.

Asztráltestünk is van. Az asztráltest a lelki élet hordozója. Ha nem hatná át fizikai és élettestünket, akkor növényi szinten élnénk, csak biológiai életfolyamatok zajlódnának testünkben, mindenféle érzékelés és érzés nélkül. Az asztráltest révén van érzékelő és érzőképességünk. Ez adja lényünk állatokkal rokon tagját. Általa tudjuk látni, hallani, ízlelni, szagolni, érzésekben, vágyakban, félelmekben, ösztönökben, szenvedélyekben megélni mindazt, ami ér minket.

Az ember tehát saját lényében hordozza a természet ásványi, növényi és állatvilágát is. Mégis emberek vagyunk. Miért? Mert emberi életünkkel, lelkünkkel és szellemünkkel itatjuk át ásványi, növényi és állati részünket. Fizikai testünk a fizikai ásványvilág része. Halálunk után fizikai testünk holttestként teljesen az ásványvilághoz fog tartozni. Amíg fizikai testben élünk, addig a növényvilághoz is tartozunk. Fizikai testben élve az ásványvilág anyagai vannak szervezetünkben, mégsem vagyunk élettelenek. Miért? Mert a növényi lét szintjéért felelős élettestünk életben, növényi szinten tart minket. Mégsem úgy nézünk ki, mint a növények. Miért? Mert asztráltestünk és énünk is van. Asztrális testünk az állati léttel tesz minket rokonná, énünk által vagyunk emberek. Asztráltestünk által az állatok lelki életével rokon lelki életünk van. Szelídebb a lelki életünk, de azért az állatok világáéval rokon. Ösztönök, vágyak, szenvedélyek élnek lelkünkben. Az állatokéban is. De nekik esélyük sincs, hogy ezeken uralkodjanak vagy túllépjenek. Nekünk van esélyünk rá. Énünk által tudunk ezek fölé emelkedni, emberi módon élni. Énünk által tudjuk felismerni hibáinkat, tévedéseinket, valamint elvonatkoztatni magunkat lelki vonzalmainktól, előítéleteinktől. Általa vagyunk képesek vallásos, művészi és tudományos tevékenységre, mégpedig azért, mert énünkbe a szellemet tudjuk befogadni. Szellemit befogadni sem állat, sem növény, sem ásvány nem tud. A szellem befogadásának függvényében tudunk egyre önzetlenebbé, erényesebbé, jobb emberré válni. Énünk uralja az asztráltest, az étertest és a fizikai test működését. Ezért van emberi, és nem állati vagy növényi formánk. (Lásd ehhez A világba nézek én 1. számában írt cikkemet.)

A földi ember alapvetően egy anyagi-fizikai testből áll és három nem anyagi-fizikai lénytagból. Az ásványoknak a Földön csak fizikai testük van, ezért teljesen érthető, hogy miért nem élnek. A növényeknek van élettestük is, amelynek köszönhetően élnek. De fizikai testükben nincs lelki és szellemi élet, hiszen nem hatja át őket sem asztráltest, sem én. Az állatok fizikai testében élettest és asztráltest is munkálkodik, így ők nemcsak biológiai, hanem lelki élettel is rendelkeznek. De mivel földi testiségükben nincs én, ezért nem képesek semmiféle vallásos, művészi és tudományos tevékenységre, egy szóval szellemi életre. A Földön egyedül az embernek van fizikai testét átható élet- és asztrálteste, valamint énje. Ezáltal vagyunk sokkal több mindenre képesek, mint az állatok, akár érzékfeletti észlelésre is.

Érzékfeletti észlelés az érzékfeletti lénytagokkal

Fizikai testünkkel a fizikai világhoz, élettestünkkel az éteri világhoz, asztráltestünkkel a lelki világhoz, énünk révén a szellemi világhoz tartozunk. Az éteri az asztrális-lelki világ részének tekinthető, így alapvetően kétféle érzékfeletti léthez tartozunk, egy lelki és egy szellemi jellegűhöz. Ennek megfelelően lehetséges kifejleszteni a lelki és a szellemi észlelést, azaz érzékfeletti képességeket.

Azáltal van lehetőségünk szert tenni lelki és szellemi észlelésre, hogy földi emberként nemcsak a fizikai világban élünk, hanem a lelki és a szellemi világban is. Persze nem könnyű ilyen észlelőképességet szerezni, legalábbis magas szintre jutni nem könnyű benne. Nem is kockázatmentes erre törekedni. Ha nagy lelkesedésünkben túl óvatlanul próbáljuk elérni az érzékfeletti észlelést, akkor könnyen belerondíthatunk a finom lelki és életfolyamatainkba, és ez az ember morális romlásában vagy egészségének hanyatlásában fog megmutatkozni. Mindenesetre felnőtt emberként senkinek sem kell tartani semmitől, ha betartja a megadott szabályokat. Egy megbízható érzékfeletti észlelés ugyanis csak igen szisztematikus iskolázás útján érhető el, amelyet naponta rövid időszakokban kell végezni, meditációk és egyéb gyakorlatok formájában. A szellemi iskolázás során az ember olyan gyakorlatokat végez, amelyek révén asztrálteste, éterteste és kis mértékben fizikai teste is átalakul. Külsőleg ez nem látható. Csak akkor látható ebből valami külsőleg is, ha valaki nem tartja magát a megadott szabályokhoz.

Az iskolázással eleinte főleg az asztráltesten dolgozik a tanítvány énje, természetesen tudatosan. Ennek során elsősorban az asztráltestben formálódnak azok a szervek, amelyek egy idő után éretté válnak az asztrális-éteri szinten a lelki vagy asztrális észlelésre. A fejlődés továbbhaladásával az étertestben is bizonyos erőközpont kezd kialakulni, megerősödni, majd a fizikai testben, az agyban is változások mennek végbe. Nem közvetlenül történnek változások az agyban, hanem a lelki és szellemi gyakorlatok hatására, az étertesti és asztráltesti változások következtében. Hiszen minden fizikai az éteri és asztrális áthatásában formálódik.

Így a szellemi iskolázással eleinte általában éteri és asztrális látási képesség jön létre. Kezdetben alacsonyabb szintű látás (tisztánlátás), majd egyre magasabb szintű. A tisztánlátás eleinte olyan jellegű, hogy nem igazi valójában látjuk az okokat és a tényleges érzékfeletti folyamatokat, hanem mintha átlátszó függönyön keresztül látnánk. Ez az imaginatív észlelés szintje. Második fokon már lelkileg-szellemileg hallani, sőt akár ízlelni, szagolni is képes a tisztánlátó. Így a látottak értelme is megvilágosodhat számára. A tanítvány ezen a fokon tudatosan kommunikálni képes az éteri, asztrális és szellemi lényekkel. Ez az inspiratív megismerés foka. Végül az intuitív megismerés is elérhető. Ez nem holmi megsejtés vagy megérzés, hanem az ember által elérhető legmagasabb megismerési képesség. Ezzel az ember mintegy szellemileg belebújik az énjével abba, amit vagy akit meg szeretne jobban ismerni. Szellemileg eggyé válik vele rövid időre, és belőle, belülről ismeri meg gondolatait, érzéseit, szándékait, mivoltát, tulajdonságait. Intuíció által tudunk saját énünkről is. 3 éves korunk körül egyszer csak bevillant tudatunkba egy intuíció saját magunkról, és azóta nem Pistikének, Zolikának, Zsuzsikának nevezzük magunkat, hanem énnek, és úgy beszélünk mag-unkról, hogy én gondolom, én érzek, én teszem stb.

A fizikai észlelésen alapuló megismerés a legkülsődlegesebb megismerési mód. Ehhez képest az imaginatív és inspiratív észlelés egy bensőbb megismerés, mert nem fizikai szervekkel történik, hanem asztrális és éteri észlelő szervekkel. De szellemileg még ezek is külsődleges megismerési módok az intuícióhoz képest. Intuícióban énünkkel bújunk a megismerendő tárgyba, lénybe, átmenetileg eggyé válva vele.

Mondanom sem kell, hogy az ilyen magasabb észlelési képességekkel mennyivel sokrétűbben és valósághoz hívebben ismerhetjük meg a valóságot. Hálásak lehetünk Rudolf Steinernek, aki tudományos lelkiismeretességgel igen magas szinten kutatta a világ érzékfeletti síkjait, és az így szerzett érzékfeletti kutatási eredményeit logikusan le is tudta írni, el tudta magyarázni nekünk. Így mára több, mint 350 könyvben áll rendelkezésünkre az a hatalmas tudáskincs, amihez fogható nagy egyetemek teljes oktatói karában sem lelhető fel. Ezért is nevezte Rudolf Steinert az egyik tanítványa két lábon járó egyetemnek. De valójában még szerényen is fogalmazott, mert ha mindaz igaz, amit Rudolf Steiner kikutatott, vagy csak a nagy része, akkor jelenleg a Föld összes egyetemének teljes oktatói, professzori kara együttesen sem ismeri olyan jól a valóságot, mint ő. Ez nem jelenti azt, hogy ne volna értékes minden fizikai szinten zajló kutatás vagy tudás, hanem hogy sokkal több minden ismerhető meg valósághű módon, mint amire természettudományosan képesek lehetünk. A megfigyelések köre jelentősen kitágítható. Még a világ negyedét sem vizsgáljuk, ha csupán a fizikai szintű kutatásokra hagyatkozunk. Ráadásul az okok nem a fizikai világban találhatók, hanem az azt átható magasabb világokban. A megfigyelések mindig többet érnek, mint azok az elméletek, amelyeket azért találunk ki, mert nincs elég megfigyelésünk a kielégítő magyarázatra. Ha van elegendő megfigyelés, akkor nem kell kispekulálni, hogy mi is lehet a valóság. Így a tévedés lehetősége is kisebb.

Megfelelnek az érzékfeletti megfigyelések a tudományos kritériumoknak?

Vannak persze bizonyos tények, amelyek miatt ez a tudáskincs az emberiség egy jelentős része számára nem befogadható, nem elfogadható. Ez pedig elsősorban az, hogy mindezt csak egyetlen ember kutatta ki. Hiába vannak Rudolf Steinernek követői, ők sem közelítik meg érzékfeletti képességeikben azt, amit ő átadott. Márpedig az egy tudományos kritérium a mai természettudomány hívei számára, hogy mások is megerősítsék az állításokat tudományos igényű megfigyelésekkel, vizsgálatokkal. Mindez az érzékfeletti képességek terén azt jelentené, hogy lennének mások is, akik szintén képesek ugyanazt észlelni magas szinten, amit Rudolf Steiner észlelt, és azt ugyanolyannak is észlelik, amilyennek ő leírta. Vagyis az érzékfeletti észlelés eredményei csak akkor lennének elfogadhatóak természettudományosan, ha azt több kutató is ugyanolyan magas szinten megfigyelné.

Sok tanítvány van ugyan, aki igyekszik érzékfeletti képességekhez jutni, de többnyire csak könnyebben elérhető észlelésekben tudják igazolni azt, amit az antropozófiai szellemtudomány tartalmaz. Természettudományosan persze már ezek a megismételt megfigyelések is figyelemre méltóak kellenének hogy legyenek, hiszen ezek bizonyos mértékben máris igazolások. Az elfogulatlanabb tudósok számára azok is. De akit fogva tart a materialista szemlélete, az többnyire csak akkor tudná belátni, hogy eddig elméleti tévedések tömkelegében élt, ha természettudományos műszerekkel is igazolhatóak volnának az érzékfeletti tapasztalatok igazságai. Ez azonban a lehetetlenség kategóriája. Az éteri, asztrális és a szellemi olyan létsíkon valóság, amibe fizikai érzékszervekkel és műszerekkel nem lehet behatolni. Ahogy nem alkalmas a higanyos hőmérő súlymérésre, a szaglóérzékünk pedig látásra, úgy soha nem lesz olyan fizikai műszer, amivel a lélek vagy a szellem valóságosságát közvetlenül igazolni lehetne. A materialista elfogultságból adódó ilyen tudományos kritériumok tehát nem a tudományt szolgálják, hanem a tudományos materializmus fennmaradását és a valós érzékfeletti megfigyelések semmibe vételét. A tudományt a megfigyelések iránti nyitottság szolgálja. Mert ha mindaz igaz, vagy csak a nagy része, amit Rudolf Steiner kikutatott, és azt mégis figyelmen kívül hagynánk arra hivatkozva, hogy egyelőre mások nem tudták hasonló megfigyelésekkel alátámasztani, akkor nagyon sok értékes ismeretet sutba dobnánk. Ezért kifogásolható a természettudomány eme tudományelméleti kritériuma. Így nagyon sok mindenen lazán átléphetnénk, mert az elméleti kritériumok szerint nincs tudományosan igazolva.

Erre alapvetően két válasz adódik. Az egyik, hogy mindezt a valóság igazolja. A valóságban működőképes például az a medicina, pedagógia, mezőgazdálkodás, amely Rudolf Steiner szellemi kutatásain alapul. A valóságban gyümölcsözőek, hasznosak az érzékfeletti megfigyelések alkalmazásai. Ha nem állnának a valóság talaján az antropozófus orvosok, a Waldorf-padagógusok és a biodinamikus gazdák, nem is volna ilyen működőképes az, amit csinálnak.

A másik igazolást az adja, hogy a különféle érzékfeletti megfigyelésekből nyert ismeretek egymást alátámasztják. Nincs ellentmondás köztük. Sőt a valóság egyik oldalának ismerete a másik ismeret által még inkább érthetővé válhat.

A fizikai történések és jelenségek akkor válnak igazán érthetővé, ha az érzékfeletti vagy magasabb világok történéseit, tevékenységeit, lényeit, erőit is ismerjük. Ekkor látjuk be, hogy miért nem az agy szüli nekünk a gondolatokat, hanem mi mag-unk, az agyat igénybe véve. Ekkor tudjuk meg, hogy mi a fantomfájdalom oka, vagy hogy mi az álom és az alvás, és hogy mi történik az ember lelkével és szellemével a halál után és a születés előtt. Ekkor tudjuk meg, hogy mire van szüksége a gyermeknek, amikor 7 évesen az iskolába kerül, majd később, 8, 9, 10, 14, 18 éves korában. Ilyen ismereteken alapul a Waldorf-iskolai oktatás és nevelés. Természettudományosan nem lehet közvetlenül megtudni, hogy mikor mit és hogyan kellene tanítani az iskolában. Ehhez a gyermeki lelket és a gyermek életfolyamatait is közvetlenül kell tudni megfigyelni. Rudolf Steiner erre képes volt. Csak az tudhatja pontosan, hogy mikor, mit és hogyan célszerű átadni az iskolában, aki az antropozófiai szellemtudomány erről szóló ismereteit elsajátította. Ezek közvetlen lelki és szellemi megfigyelésekből adódnak, nem a puszta fizikai megfigyelésekből leszűrt következtetések.

Pusztán a fizikai síkra bekorlátozódva nem gondolhatjuk, hogy életünknek hosszú távon is személyes értelme volna. Legalábbis a természettudomány nem tud semmi ilyen értelmet felmutatni életünk számára. Hiszen a természettudományos ismeretekre alapozó materialista felfogás szerint halálunk után nincs semmi. Ha meghalunk, minden korábbi értelmét veszíti számunkra, hiszen mi nem létezünk tovább. Az még hasznos lehet mások számára, amit halálunk előtt itt létrehoztunk, de aztán az itt élők is meghalnak, és nekik is a nagy semmi következik haláluk után. Ezzel szemben szellemi megfigyelések garmadája áll rendelkezésünkre, amiből megtudhatjuk, mi történik velük a halálunk után és a következő földi születésünk előtt. Bensőleg nagyon sokan érzik, hogy valami értelme kell legyen annak, hogy itt vagyunk a Földön nehézségek és örömök megélésével. Ezt azért érezzük, mert ez a valóság. Nem fikció. A megfigyelések szerint az a fikció, amit erről a materializmus állít. A materialista elmélet szerint persze mondható, hogy nincs értelme az életnek. De az ilyen állítást nem megfigyelésre alapozzák, hanem egy elképzelésre, elgondolásra. Ezt találták ki, mivel ez tűnt a fizikai tudományosság szerint kézenfekvő magyarázatnak. Ez valóban kézenfekvő és logikusnak is tűnik, de csak a valóság fizikai szintre korlátozódó megfigyelései alapján. A magasabb világokra kiterjesztett – tudományos igényű – megfigyelések azt támasztják alá, hogy nagyon is sok értelme van az életünknek. Fejlődünk, és nagyon nem mindegy, mikor mit milyen szándékból teszünk vagy nem teszünk. Az érzékfeletti kutatási eredmények ezt sokszorosan igazolják.

Bevezetés

Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy mi okozza azt, hogy naponta váltakozik a tudatállapotunk, továbbá hogy mi az álom és az alvás, mi történik velünk álomállapotban és alvás közben. Minderről az antropozófiai szellemtudomány, illetve Rudolf Steiner érzékfeletti kutatási eredményei alapján beszélünk.

Előzőleg már tisztáztuk, hogy a megfigyelések sokkal értékesebbek megismerési szempontból, mint az elméletek, főleg ha arra is elméletet találunk ki, amire megfigyelés is rendelkezésre áll. Így vagyunk témánkkal kapcsolatban is. A természettudomány is ad magyarázatot arra, hogy miért kell aludnunk, és hogy mi az álom és az alvás, de kevesebb megfigyelés, és főleg nem olyan szerteágazó megfigyelés alapján, mint ami az antropozófiai, szellemi megfigyelések szerint tehető. Emiatt aztán nagyon eltérő magyarázatot kapunk az antropozófiai szellemtudománytól, mint a természettudománytól. A szellemtudományos magyarázatok sokkal szélesebb körű megfigyelés alapján adódnak: természettudományos és szellemtudományos megfigyelések alapján. Antropozófiai magyarázatunk így természetesen teljes összhangban áll a fizikai és érzékszervi megfigyelésekkel. Semmilyen természettudományos megfigyelést sem vetünk el, viszont ha ezeket érzékfeletti megfigyelésekkel egészítjük ki, mindjárt érthetőbbé válik minden.

Az ember mint fizikai testből, élet- és asztráltestből, valamint énből álló lény

Az álom és alvás nem érthető meg, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy miből áll az ember. Előző írásomból megtudhattuk, hogy az antropozófiai szellemtudomány szerint az ember alapvetően test, lélek és szellem egyszerre. Még pontosabbak vagyunk, ha azt mondjuk, hogy van 3 testünk: fizikai, élet- vagy étertestünk, valamint lelki vagy asztráltestünk. Ezekben él énünk testi, lelki és szellemi életet. Fizikai testünk által az ásványi világgal állunk rokonságban, élettestünk által a növényvilággal, asztráltestünk által az állatvilággal. Amivel pedig a természet e három világa fölé emelkedünk, azt nevezzük énnek. Énünk által alkotunk emberi világot.

Lelki életet pusztán asztráltestünk által is élhetnénk, mint ahogy ezt az állatok teszik. Ha énünk nem tevékenykedne testiségünkben és lelkünkben, akkor lelki életünk igencsak állatias jellegű volna. Viselkedésünk néha állatias is, mégpedig akkor és annyiban, amikor és amennyiben énünk szellemi ereje nem tud érvényre jutni zabolátlan lelki erőink felett.

Énünk egy szellemi mag az asztráltestbe ágyazva, és így lelkünk középpontja. Minden embernek a többi embertől különböző énje van. Énünk képes befogadni magába azokat a szellemi impulzusokat, erőket, amelyek magasabb fejlődésünket lehetővé teszik.

Énünk eredendően szellemi forma, amely szellemi tartalmat képes önmagába fogadni. A szellemnek van teremtő képessége, ezért nevezzük a magasabb szellemit isteninek is. Eredendően a világot is szellemileg teremtették meg az istenek (szellemek) egy átfogó istenség szellemében, akit a keresztény terminológia Atyának, Úristennek stb. nevez. Énünk egy szellemi mag, de mintegy „edényszerű” mag, amely a szellemit, a teremtő jellegűt be tudja fogadni, és ezáltal egyre fejlettebbé, értékesebbé és képességekben gazdagabbá fejleszti magát. Énünk szellemi erejéből – a szellemi világból befogadott tartalom fizikai alkalmazásaival – máris képesek vagyunk élettelen tárgyakat, gépeket teremteni. Erre azáltal vagyunk képesek, hogy a szellemi világból bármikor be tudunk fogadni teremtő jellegűt az énünkbe, és így a fizikai világban létre tudunk hozni olyat, ami eddig még nem létezett. Tudományos, művészi és vallásos tevékenységre csak azért vagyunk képesek, mert fizikai, élet- és asztráltestünket énünk használja a befogadott szellemi impulzusaival.

De nemcsak az ember áll testből, lélekből és szellemből, hanem az egész világmindenség. Fizikai testünkkel a fizikai világban élünk, élettestünkkel az élők érzékfeletti világában, asztráltestünkkel a lelki élettel rendelkezők lelki világában, énünkkel pedig a szellemmel rendelkező isteni vagy szellemi lények szellemi világában. E világok nemcsak a Földön léteznek, hanem az egész univerzumban. A lét különféle síkjai, világai különböző helyeken eltérő módon hatják át egymást.

Rudolf Steiner mindezt észlelte, nem kigondolta

Egyszerre több világban élünk. Azaz több létsíkon vagyunk jelen egyszerre, de egyelőre csak a fizikai síkon van éber, világos, észlelő tudatunk. Ezt tárgyi tudatnak nevezzük, mivel a fizikai lét tárgyi világát észleljük, tudatosítjuk. Ma már elég sok ember élt át egyszer vagy néhány alkalommal valami furcsát, szokatlant, például színeket észlelt saját maga körül, mintha egy színes felhőben lenne, vagy nem fizikai hangokat hallott stb. Az ilyen tapasztalások egy része lehet beteges, de normális is. Nagyon sok egészséges, normális tapasztalat létezik. De ezek még nagyon kezdetlegesek, és ezekből bármire következtetni, vagy bármit megmagyarázni velük, vakmerőség volna. Érzékfeletti tapasztalásra, tudományos igényű szellemi kutatásra egyelőre csak a nagy beavatottak képesek. Ez teszi most lehetővé számunkra, hogy az álmodást és az alvást is jobban megérthessük. Amit ugyanis valaki érzékfeletti módon kikutat, azt logikusan el is lehet magyarázni, és mi meg tudjuk érteni.

Modern korunk nagy beavatottja Rudolf Steiner volt, aki 1925-ben halt meg. Ő hozta létre a szellemtudományt, az antropozófiát, amely lényegében egy megismerési út. Több mint 350 könyv van, amiben főleg a gyorsírással lejegyzett szóbeli előadásait olvashatjuk, és lényegében minden klappol.

Időnként az a vád éri Rudolf Steinert, illetve az antropozófiát a materialista érzületükből rágalmazó emberek részéről, hogy mindezt

„Rudolf Steiner biztos csak kitalálta, hogy híveket szerezzen magának, hogy hihetőbb legyen a mondanivalója. Csak azért hazudta megfigyelésnek a kitalációit, hogy abba kevésbé lehessen belekötni.”

A rosszhiszemű vádaskodók valóban ki tudnak fantáziálni sok mindent, de aki egy kicsit is alaposabban ismeri az antropozófiát, az mindjárt szembesül azzal, hogy a Rudolf Steiner által feltárt ember és világ közötti összefüggések oly sokrétűek és szerteágazóak, hogy ezt kitalálni lehetetlenség lett volna. 25-30 éven át nem lehet folyamatosan kifantáziálni ilyen bonyolult összefüggésrendszert, hogy abban ne hemzsegnének az ellentmondások. De nincsenek ellentmondások. A lét tényleg nagyon bonyolult, és ez akkor látszik igazán, amikor sorra megismerjük a szellemi kutató megfigyelési eredményeit.

Ébrenlét és alvásállapot

Tudatállapotainkat az ember – Rudolf Steiner által leírt – lénytagjai alapján érthetjük meg. A szellemi megfigyelések arról tanúskodnak, hogy amikor az ember ébren van, akkor mind a 4 lénytagunk, a fizikai, éter- és asztráltest, valamint az én áthatja egymást. Ennek következménye az, hogy a reggeli felébredés és az esti elalvás közötti időben biológiailag élünk, van lelki-tudati életünk és van éntudatunk. Ébrenlétünk alatt van tudatunk a világról is, és önmagunkról is. Alvás alatt sem a világról, sem énünkről nem tudunk semmit, hacsak nem vagyunk beavatottak.

Földi életünk során egymást váltva vagyunk az ébrenlét és az alvás állapotában. Az álomállapot e kettő közötti átmenetben jön létre.

Amikor úgy érezzük, hogy szeretnénk már aludni, akkor erre azért is vágyunk, mert elhasználtuk erőinket a nappali, éber – főleg tudati – tevékenységeink által. Fel kell frissülnünk, új erőkre kell szert tennünk, hogy alvás után megújult erővel folytathassuk földi életünket. Mi az alvás eredménye? Hogy felfrissülten ébredünk. Alvás alatt tehát valahogyan felfrissülünk, és nem csak fizikai szinten. Mi okozza a felfrissülést? Alvás alatt rendeződnek étertesti és asztráltesti erőink, és ezek hatására érzünk a felébredést követően fizikai felfrissülést is. Fizikai felfrissülésünk oka tehát nem fizikai és anyagi, hanem érzékfeletti folyamatok eredménye.

Az ébrenlét tudatos és éntudatos élete fárasztó. Újabbnál újabb testi erőt – pontosabban életerőt – és lelki erőt kíván. Amikor tudatunknál vagyunk, azaz gondolkodunk, felfogjuk, hogy mi van körülöttünk, akkor ehhez folyton életerőket használunk el. Vágyaink, ösztöneink kiélésekor, akaratunk tetté válása során ugyancsak lelki-tudati erőket, valamint testi életerőket veszünk igénybe.

Ki él tudatos és öntudatos életet? Énünk. Tudatos életünk az asztráltest igénybevételével zajlik. Amikor ébren vagyunk, akkor tudatos tevékenységünk fokozatosan elhasználja nemcsak étertestünk erőit, hanem asztráltestünkét is. Éter- és asztráltestünknek emiatt egy idő után mindig meg kell újulnia.

Hol tud megújulni az asztráltest? Ott, ahonnan származik. Asztráltestünk a csillagvilág lelki erőiből, világából ered. Ezért asztráltestünknek mindig a csillagvilágba kell visszatérnie, hogy naponta megújulhasson. Asztráltestünk a Naprendszer és csillagok szellemi-asztrális világában tud frissítő erőkhöz jutni. Hogyan tud megújulni? Úgy, hogy naponta, elalváskor kiemelkedik az élet- és fizikai testből, és testen kívül mintegy „ráncba szedi magát”. Az ember kaotikus, rendezetlen és gyakran önző élete az, ami miatt az asztráltest elalvásunkra sokszor szinte teljesen „lerongyolódik.” Ha rendezettebb tudati élettel rendelkeznénk, kevesebb alvásra volna szükségünk. Persze itt egyéb tényezők is szerepet játszanak, amelyekbe itt nem mehetünk bele. A lényeg, hogy azért kell elaludnunk, mert asztráltestünk elhasznált állapotban, „lerongyolódva” már nem tudja megfelelően szolgálni énünk lelki és szellemi fejlődését. Helyre kell állnia, meg kell újulnia, hogy alvás után ismét tudati-lelki életünk hordozója lehessen.

Mi történik elalváskor? Az ember alacsonyabb és magasabb lénytagjai különválnak egymástól. Az ágyban fekvő fizikai és élettestből kiemelkedik az asztráltest és az én. Valójában azért veszítjük el nappali éber tudatunkat elalváskor, mert a fizikai és étertestből kiemelkedik a tudati képességünk alapját adó, azt hordozó asztráltest és az éntudatot adó én. (Valamekkora kapcsolat megmarad persze a külön utakon járó lénytagok között, különben alvás után nem tudnánk visszatérni ágyban fekvő fizikai és élettestünkbe. Mindenesetre tudati szempontból teljesen igaz, hogy az asztráltest és az én eltávozik az ágyban maradó testekből.) A kiemelkedő én és asztráltest a csillagvilágba tágul. Belemerül a kozmosz éteri, asztrális és szellemi világába. Eközben nem tudunk sem a világról, sem magunkról (énünkről). Mélyen az alvás állapotában vagyunk. Lelkünk és énünk az asztráltesttel egészen az állatövi csillagokig tágul. (Asztráltestünk innen is kapta a nevét, hiszen az asztrál szó a csillag jelentésű szóból ered.)

Az alvás azonban nemcsak arra szolgál, hogy fizikai-földi életünket az alvás után, másnap folytathassuk. Nemcsak fizikai és élettestünk felfrissítésére szolgál, hanem arra, hogy asztráltestünkben és énünkben zajló lelki és szellemi életünk megfelelő mederben folytatódhasson alvás után. Alvás közben nemcsak újabb asztrális és énerőt gyűjtünk fizikai és étertestünkben való életünk folytatásához, hanem sorsunk alakítása, aktualizálása is zajlik. Mély alvásban asztráltestünk és énünk földi gondolkodásunktól, tudatunktól nem zavartatva kerül kapcsolatba a kozmosz lelki és szellemi világának lényeivel és erőivel. E lények adták jelenlegi földi sorsunkhoz a képességeket, a fizikai szerveket, hogy emberi fejlődésünk e földi megtestesülésünkben végbemehessen. Ők rendezik karmánkat, hogy az érjen minket, amiért a Földre jöttünk.

Már elég sok földi megtestesülésen vagyunk túl. Erre majd más alkalommal bővebben kitérhetünk, de most az a lényeg, hogy az ember azért jön a Földre, hogy földi testben fejlődjön. A Föld különösen alkalmas a fejlődésre. Az alvásnak az is az értelme, hogy alvás közben a csillagvilágban, lelki és szellemi szinten a napi eseményekhez legyen aktualizálva karmánk, sorsunk. Későbbi sorsunk, egészségi állapotunk, jelentős életeseményeink, találkozásaink közvetlenül alvás közben készülnek elő ébrenléti tudatunk minőségének, és eseményeinek függvényében. Nemcsak asztráltestünk frissül fel közben – hála a csillagvilág lelki-szellemi lényeinek, erőinek –, hanem sorsunk, karmánk is. Karmánk ugyan az előző halálunk és mostani születésünk között készül elő a lelki és szellemi lények segítségével, de ezt a szellemi világ lényeinek földi életünk során folyton figyelemmel kell kísérnie, hogy valóban megtörténjenek a megfelelő időben azok a karmikus események, amelyek miatt itt vagyunk a Földön. Ez adhat magyarázatot arra, hogy miért is álmodunk néha prófétikus, előrelátó módon. Azért, mert néha mély alvásból még derenghet valami abból, amit nem tudatosan átéltünk alvás alatt a csillagvilágban. Nem fogta fel énünk ezt ott sem, de lelki átélésünkbe bekerült valami, ami valami felé „hajtani fog”, és asztráltestünk ezzel tér vissza felébredéskor a fizikai és élettestbe. Néha ebből észlelünk valamit álomállapotban.

Alvás alatt lelkileg és szellemileg gyűjtjük be a Naprendszerben és az azon kívüli csillagvilágban az új impulzusokat, lehetőségeket, szellemi, asztrális és éteri erőket következő napunkhoz, amire szükségünk lehet. Ez persze elalvásunk előtti ébrenlétünk minőségének is függvénye. Akkor tudunk több frissítő, megújító erővel feltöltekezni felébredésre, ha előző nap a világrenddel harmonizáló, morális életet éltünk.

Éber, tárgyi tudatunkban egyelőre meglehetősen zavaros és kaotikus lelki-tudati életet élünk, főleg érzelmi, asztrális életünk zűrzavaros. Alvás alatt mintegy rendezzük sorainkat a szellemi csillagvilágban. Szerencsére alvás alatt saját énünk, lelki világunk nem képes kaotikus módon beavatkozni az asztráltest életébe, így felébredésünkre asztráltestünkbe rend kerül. Így másnapra fel tudunk frissülni fizikai-testi szempontból is.

Az asztráltest legfőképpen érzéseink, vágyaink, félelmeink, ösztöneink és szenvedélyeink hordozója. Önzéssel átjárt lelki életünk számára az asztráltest a legfőbb terep, ahonnan kiindulva énünk a lelki életét megélheti a fizikai világban. Ez a lelki-asztrális élet egyelőre nem túl fejlett, ezért nemcsak hogy meglehetősen rendezetlen, hanem olyan vágyakkal és érzésekkel is át van járva időnként, amelyeket mi nem tudunk irányítani. A félelem rám tör, amikor félelmetes eseményben találom magam. Sokszor már akkor is rám tör a szorongás, amikor a jövő egyáltalán nem félelmetes eseményére gondolok. Az öröm érzése is akkor merül fel lelkemben, ha bizonyos élményt élek át. Az érzések tehát jönnek-mennek a lelki életünkben anélkül, hogy ezeket valamirevaló módon fegyelmezni és irányítani tudnánk. Például nem tudok örülni akkor, amikor félelem tör rám. Mivel tárgyi tudatunkban az asztráltest e kaotikus élete az étertest egészségünkért és életerőinkért felelős tevékenységét is áthatja, ezért egészségi állapotunk minden napunkat kicsit megsínyli. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy éteri és fizikai testünknek minden nap felfrissülésre van szüksége. Ezért is kell minden nap aludnunk, hogy amíg lelki életünk zavaros, szövevényes világa nem kavarog lényünkben, addig életerőink rendeződni tudjanak, és ezáltal fizikai testünk anyagaiban is nagyobb rend jöjjön létre. Amikor nincs az ágyban fekvő fizikai és élettestben a kaotikus lelki életünket hordozó asztráltest, akkor van erre a rendteremtésre lehetőség. Élettestünk is csak úgy tudja szolgálni lelki-szellemi fejlődésünket, ha minden napra felfrissülve állhat énünk rendelkezésére.

Alvás alatt felfrissül az ágyban fekvő fizikai és étertest, és a csillagvilágba tágult asztráltest és én is. Ez azáltal lehetséges, hogy rendezetlen, nem túl fejlett földi életünk sem az ágyban fekvő testekben, sem a csillagvilágban lévő asztráltestben nem jut érvényre.

Miután asztráltestünk elegendő ideig rendeződött a csillagvilág érzékfeletti erőibe merülve, énünk visszatér az asztráltesttel az ágyban fekvő fizikai és élettestbe. Ekkor ébredünk fel. A felébredés önmagunkra, saját énünk tudatára ébredést jelent. Ekkor énünk a fizikai testbe merül, annak mintegy „nekiütközik”, és így tudatosítja saját lényét. Ezt követően tudjuk a fizikai-anyagi lét tárgyait, folyamatait is tudatossá tenni énünk számára. Ezért tárgyi tudatunk addig van, amíg énünk a fizikai és élettestbe merülve él, amíg tudunk magunkról, ez pedig a felébredés és az elalvás közötti időszak.

Önmagunkról (énünkről) főleg a fizikai test által tudunk. A fizikai világ tárgyairól, jelenségeiről, történéseiről azáltal tudunk, hogy énünk az asztráltest érzékelő és érzőképességet használja az étertesttel együttműködve a fizikai testben. A tárgyi világ tudatosítása legfőképpen asztráltestünk használata által zajlik. Önmagunkról akkor tudunk, amikor énünk a fizikai és étertestbe merülve él.

Felébredés után persze nemcsak az asztráltest és az én csillagvilágból hozott erői révén frissülünk fel, hanem annak köszönhetően is, hogy fizikai és élettestünket alvás alatt nem zavarja a mi tudatos és éntudatos életünk zavaros lelki világa. Így az ágyban fekvő fizikai és étertest azáltal is rendezettebbé válik, felfrissül, hogy alvás alatt semmi kaotizáló lelki hatás nem éri. Ez a napi felfrissülés az egészségi állapotunk meghatározó alapja.

Álom és mély alvás. Az emlékezés lényege

Tárgyi tudatunkban, azaz ébrenlétben gondolkodó tudatunk van. A gondolkodás jelenléte, világosságot adó képessége adja az éber állapotot, a tudat világosságát. Ezért mondjuk azt, hogy amikor megértünk valamit, akkor világos.

Éber állapotban gondolatainkat teljesen tudatosan tudjuk egymással logikus kapcsolatba hozni. Átlátjuk szellemi összefüggéseiket, világos, hogy mi mihez és hogyan kapcsolódik. Így tudunk összefüggésekben gondolkodni, észrevenni és értelmezni bármit is.

Ezt nem tudjuk megtenni érzéseinkkel. Érzéseink általában jönnek-mennek, le-fel hullámoznak. Nem tudjuk őket kordában tartani. Ha hirtelen nagy robbanást hallunk, megrezzenünk, az ijedtség érzése törhet ránk. Ha valami jóságos cselekedetnek vagyunk szemtanúi, nem tudunk nem örülni ennek. Ugyanakkor például nem tudunk bármikor félni úgy, mint amikor egy nagy, harapós kutya rohant felénk ugatva, mérgesen. Gondolatainkat tudjuk kontrollálni, érzéseinket nem vagy legfeljebb alig. A szellemi látó látja is ennek okát. Ez azért van, mert érzéseinket éber állapotunkban álmodjuk csupán. Miközben bármikor tudok egy zöld elefántra, vagy bármire gondolni, aközben nem tudom bármikor azt érezni, amit szeretnék. Ebből is látszik, hogy gondolatainkat teljesen szabadon és teljes tudati világosságban vagyunk képesek megélni, miközben érzéseinket álmodjuk.

Az álomállapot akkor jön létre, amikor az ébrenlét átmegy mély alvásba, vagy a mély alvás megy át éber állapotba. Vagyis, amikor az én és asztráltest éppen kiemelkedik a fizikai és élettestből, vagy épp visszatérőben van, már szinte vissza is ért. Ez valamelyest alvás közben többször is majdnem vagy részben megtörténik. Erről beszél a természettudomány úgy, hogy a mély alvást felszínesebb, ún. REM fázisok szakítják meg, amikor az ember felszínesebb alvásállapotba, azaz álomállapotba kerül. Az agyi frekvenciákból többé-kevésbé műszerekkel is megállapítható, hogy milyen tudatállapotban vagyunk, ébren, álomállapotban vagy mély alvásban. Persze ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy tudatállapotunk alvásban, álmodásban és ébrenlétben váltakozó állapotát az anyag, az agy idézné elő. Csupán arról van szó, hogy érzékfeletti lénytagjaink viszonya a fizikai testben is mérhető közvetett módon. Fizikai agyunkat akkor tudjuk éberen, gondolataink tudatosítására használni, amikor agyunkat áthatja asztráltestünk és gondolkodó énünk. Az agyi frekvenciák azért eltérőek éber állapotunkban, álom közben és mély alvásban, mert asztráltestünk és énünk alapvetően háromféle módon kapcsolódik fizikai és étertestünkhöz. Amikor teljesen áthatja az én és az asztráltest a fizikai és az élettestet, akkor nyilvánvalóan másképpen kell működnie az agynak is, mint amikor az agyat nem használja sem az én, sem az asztráltest. Érzékfeletti oka van annak, hogy az agy éppen hogyan működik. Nem az agy anyaga hoz létre személyiséget, és nem az agy anyaga gondolkodik. Mindez színtiszta fantazmagória. Az énünk révén van személyiségünk, és énünk gondolkodik agyunkat használva.

Tudatállapotunkban alapvetően az ébrenlét adja az egyik pólust, a mély alvás a másikat. E kettő között van az álmodás. Ez félig éber, félig alvó állapotnak tekinthető. Éber tárgyi tudatosságunk idején asztráltestünk és énünk teljesen átjárja a fizikai és étertestet. Alvás alatt – tudati szempontból – mintegy ketté vagyunk válva. Az álmok akkor keletkeznek, amikor az asztráltest és az étertest kapcsolata felszínes. Vagy akkor, amikor az asztráltest kiemelkedik az étertestből, vagy amikor éppen visszatér belé. Alvás közben egyfajta hullámzás van az asztráltest állapotában. A REM fázisokban kicsit belehullámzik az ágyban fekvő étertestbe. De még nem tér vissza, és ekkor kerülünk átmenetileg olyan tudati állapotba, amikor álmokat is átélhetünk.

Az esti elalváskor is áthaladunk az álomállapoton. Ekkor is könnyen átélhetünk álomképeket, álmokat, amelyekre aztán felébredés után akár emlékezhetünk is. Legtöbbször azonban csak a reggeli felébredésnél lévő átmenetből vannak álomélményeink. Ekkor énünk visszatér az ágyban fekvő fizikai testünkbe, és mintegy vele tér vissza az asztráltestünk. Éntudatunk azáltal keletkezik felébredéskor, hogy énünk sok ponton nekiütközik a fizikai testnek. Így azonban csak énünkről jutunk tudathoz. A világról való tudathoz asztráltestünk révén jutunk. Általa szerzünk tudomást, hogy mi van körülöttünk a világban, a színekről, hangokról, szagokról, a benyomások által keltett érzéseinkről.

Az álomállapot általában viszonylag rövid ideig tartó állapot. Amikor például reggeli felébredéskor visszatér az én és az asztráltest a fizikai és étertestbe, akkor van egy rövid időszak, amikor félig már megtörtént az asztráltest és az étertest áthatása, de még nem teljesen. Ezen az állapoton akkor is átmegyünk, ha nem emlékszünk álmokra.

Az álmodás úgy jön létre, hogy az asztráltest félig-meddig kapcsolódik az étertesthez, még nem úgy, vagy már nem úgy, mint éber állapotban. Az asztráltest érzései keltik az álmokat az étertestbe belehullámozva. Mivel ebben az állapotban énünk, és ezáltal saját gondolkodásunk rendező ereje alig vagy egyáltalán nincs jelen, így érzéseink igen kaotikus álomélményeket varázsolnak tudatunkba.

Álmaink közvetlenül asztráltestünk által hordozott érzéseink kaotikus hullámázásából erednek. Ám álmaink nemcsak érzések megélésében, hanem képekben is zajlanak. Honnak jönnek az álomképek? Ennek megértéséhez az emlékezés lényegét is meg kell értenünk.

Énünk nappali, éber tudatban képzeteket, gondolatokat alkot élményeiről az asztráltestben. Ezeket aztán megőrzi magának. Az emlékezés annak köszönhető, hogy énünk folyton maradandóvá teszi saját élményeit. Egyébként egyedül énünk örökkévaló a lényünkben, és pont ezért képes maradandóvá tenni élményeket önmaga számára. Azt tudja maradandóvá tenni, amit gondolkodva fog fel. Így élményeiről képeket, képzeteket hoz létre, amelyet aztán kódolva az étertest életáramlásaiba vés. Az én minden gondolkodva felfogott élményéről képzetet alkot, és ezek jeleit az étertest elevenségébe viszi, ott tárolja. Azért tudunk emlékezni elmúlt élményeinkre, mert énünk előzőleg bevéste élménye jelét az étertest életáramaiba, és mivel ő véste oda, ezért képes is megtalálni azt, amikor fel akarja idézni valamelyik élményét emlékként. Persze nem mindig sikerül megtalálni minden jelet, és így gyakran előfordul, hogy ebben az életben már nem tudjuk felidézni minden tudatos élményünket. Mindenesetre, ha megtaláljuk a keresett emlékjelet az étertestünkben, akkor arról újra képzetet, emlékképet tudunk alkotni. Ez az emlékezés lényege.

Álmainkban szoktunk érezni. Gyakran igen intenzív érzéseket élünk át közben. Az érzéseket az asztráltest hordozza, és amikor álmodunk, akkor az érzések innen jutnak tudatunkba; az álomképek, az eltárolt képzetek pedig az étertestből. Amikor például közvetlenül a felébredés előtt állunk, akkor a visszatérő asztráltestünk a korábbi élményeink képeit őrző étertest képvilágába merül bele. Rendszerint az ekkor létrejövő álmokra tudunk emlékezni. Az álmokat asztráltestünkben éljük meg énünkkel, mégpedig az étertesti képekbe öltözve. De mitől függ, hogy emlékezni tudunk-e álmainkra?

Álmunkra akkor emlékezünk, ha az én is kellően áthatja az étertestet. A reggeli felébredési álom idején az én is visszatérőben van a fizikai és élettestbe. Csakhogy az én és az asztráltest fizikai és élettestbe merülése nem teljesen egyforma „sebességgel” történik. Ha énünk még nincs annyira jelen a fizikai és étertestben, hogy tudatosítani tudná azt, ami az asztráltest és étertest áthatásában zajlik, akkor hiába is kerülünk ilyenkor álomállapotba, álomélményeinket nem lesz, aki tudatosítaná. Asztráltestünk és étertestünk kapcsolatából álom adódhatott, de ha énünk még nincs jelen ebben a részleges áthatásban, akkor nem is tudunk rá emlékezni. Csak arra tudunk emlékezni, amiben gondolkodó tudattal jelen is voltunk. Azokra az álmainkra nem emlékezhetünk, amelyekben nem voltunk jelen az énünkkel, gondolkodó észrevétellel, képzetalkotó képességgel. Másrészt ha jelen is vagyunk, azért ez még nem erős jelenlét, elég kába. Így ha már valamennyire vissza is tértünk, akkor is könnyen elfelejtjük az álmot, mert még csak gyengén, pislákoló gondolkodással, észrevételi erővel vagyunk jelen benne. A pislákoló gondolkodás pedig annyira gyenge és felszínes jellegű, hogy kellően erős képzetet sem tud alkotni énünk az álomról. Így viszont álmunk (pislákoló képzetalkotással) étertestbe rajzolt jele is annyira halovány lesz, hogy azt felébredéskor talán még fel tudjuk idézni, de aztán általában teljesen feledésbe merül.

Az álmok lényegét az érzések adják. Az álomnak rendszerint a hangulata, az érzéstartalma a legfontosabb. Valójában érzéseket álmodunk. Abból álmodunk valamit, ami lelki életünk révén asztráltestünkben van. Hogy aztán asztráltesti érzéseink pontosan milyen étertesti emlékképekbe öltözve bontakoznak ki az álomtörténésben, az általában nem annyira lényeges. Az már csak az érzéstartalom képi, képzeti kifejeződése. Az álmokban látott képek nem annyira informatívak, mint az érzések. Ha álmot akar valaki fejteni, akkor az érzésekre érdemes összpontosítania, de azért nem árt tudnia, hogy az önismeret gyakorlása, fejlesztése elsősorban éberen, teljesen világos gondolkodó tudatban hatékonyabb.

Az álmokban rendszerint az elmúlt 3 nap éber állapota során megélt – nagyon sokszor alig észrevett – érzései jelennek meg kaotikus képekbe öltözve, ráadásul rendszerint szimbolikusan. A képek általában jelképesen utalnak valamire, ami az érzésekben hullámzik. De gyakran előfordul, hogy az érzésekben, képekben az étertest (és ezáltal a fizikai test) egészségi állapota jelenik meg.

Ugyan mindig az elmúlt három nap élményei generálnak álmokat, de az álomképek ettől még származhatnak sok évvel vagy több évtizeddel korábban megélt élmények emlékképeiből is. És nem feltétlenül abban a képben jelennek meg az álomban, ami a valóságos képnek felelne meg, hanem az eredeti emlékkép is képes átalakulni az asztráltest által nyújtott érzéshez igazodva.

A dolgot bonyolítja, hogy rendszerint nemcsak egyféle érzés hullámzik az álmokban, hanem sok, és ezért is oly kaotikusak az álmok. Az érzések hullámzása szerint változik az álomtörténés képvilága, helyszíne is. (Az álom persze saját étertestünkben és étertestünket részben átható asztráltestünkben zajlik, tehát nem külső helyszínről van szó.) Ezért is megy át gyakran az álomtörténés hirtelen egész másba, majd megint másba. Kaotikusak az álmok amiatt is, mert az étertestben milliónyi emlékjelre találnak, és hogy ezekből melyik pillanatban melyikbe öltöznek, az bizonyára nagyon esetleges. Lehet, hogy a tegnapi élmény képe keveredik egy 30 évvel korábbi lakóhelyünk helyszínén átélt élménnyel, és lehet, hogy olyanokkal vagyunk az álom szerint együtt, akik egy része már nem is él, más részük pedig soha nem is találkozott egymással.

Az álmok természetesen saját lelki életünk tükröződései, és főleg azért ilyen kaotikusak, mert káosz, rendezetlenség van a lelki életünkben. Énünk nem képes egyelőre kellően rendezett lelki életet élni. Ehhez még fejlődnünk kell. Még képzetvilágunkban, gondolkodásunkban sincs elég nagy rend, nemhogy érzéseink álomszerű világában. Minél rendezettebb a gondolkodásunk, éber tudatosságunk, és minél inkább uralni tudjuk érzéseink kifejeződését, annál rendezettebbekké válnak álmaink.

Tudatos álmodás

Aki a Rudolf Steiner által megadott beavatási, iskolázási útra lép, az a rendszeres gyakorlás által egyre tudatosabbá válhat gondolkodásában és érzéseiben, és ezáltal eleinte ritkábban, majd gyakrabban lehetnek tudatos álmai. Ez elsősorban a mindennapi élet tudatosságának és rendezettségének a függvénye. A mai korban már spontán módon is felléphetnek tudatos álmok. Ez leginkább egy nyugodtabb, tudatosabb, rendezettebb lelki világgal megélt nap után következhet be. Vannak kifejezett álomtechnikák is, amelyek a tudatos álmodás elérését célozzák. Ezekkel én óvatosan bánnék. Tudatos álomban az ember éberré válik, teljesen tudatosan gondolkodva lesz képes megfigyelni, hogy hogyan zajlik az álomtörténés. Nem nagyon ajánlom senkinek, hogy ezen a szinten túlságosan sokat avatkozzon be az álmaiba, mert ezzel saját egészségét veszélyezteti. Nem vagyunk mi még olyan bölcsek, még akkor sem, ha már vannak tudatos álmaink, hogy azzal játszadozzunk, ami étertestként és asztráltestként egészséges mindennapjainkért felel. Ha tudatos álomban nemcsak megfigyelőként veszünk részt, hanem azzal a gondolkodó tudattal avatkozunk be az álomtörténésbe, amely miatt alvásra, felfrissülésre, rendeződésre van szükségünk – márpedig kezdetben mindenképpen egy eléggé rendezetlen lelkiséggel avatkozunk be –, akkor könnyen belerondíthatunk az egészségesítő erőinkbe. Nem véletlen, hogy nem vagyunk tudatunknál azokban a folyamatokban, amelyek az ágyban fekvő éter- és fizikai testben zajlanak, valamint azokban, amelyek a csillagvilágban zajlanak asztráltestünkben és énünkben. Az álomban való tudatosodás tudatfejlődésünk jele, de fejlődésünknek számos oldala van, és gyerekcipőben járva könnyen árthatunk egészségünknek. Ez olyankor könnyebben válhat ártalmassá, ha tudatos álomtechnikákkal érjük el a tudatos álmodást, és nem anélkül, hogy kifejezetten erre „gyúrnánk”.

A magas szintre jutott beavatott tisztánlátók akár elalvástól felébredésig képesek tudatosak és éntudatosak maradni. Nemcsak a rövid álomállapotokban, hanem a hosszabb mély alvás időszakaiban is képesek ébren lenni, és a szellemi világban megfigyeléseket, kutatásokat végezni. Rudolf Steiner ennek mintapéldája. Persze hogy a tisztánlátó beavatott mély alvásban is képes legyen szellemi kutatásokat végezni, ahhoz az szükséges, hogy előzőleg módszeres iskolázással, gyakorlatokkal kiképezze asztráltestének észlelő szerveit, sőt, hogy étertestében olyan erőközpontot képezzen ki szíve táján, amelyek a megismerést mély alvásban és nappali ébrenlétben is lehetővé teszik számára anélkül, hogy ez fizikai egészsége kárára volna. Tudatosságban és önuralomban kell ehhez sokat fejlődni.